Rozmarintszál 🔉

Volt egyszer egy király, akit a népei erősen szerettek, de sokat is búsultak miatta, mert nem akart megházasodni. Mi lesz az országunkból – évelődtek a népek -, ha egyszer meghal a királyunk, s nem marad örököse! Hiszen a király szeretett volna megházasodni, be is járt országot-világot, de sehol sem talált kedvére való feleséget. Nem tudta már, hogy mit csináljon. Egyszer eszébe jut, hogy van az ő vadaserdejében egy soktudó öreg vadászember, attól majd tanácsot kér. Elment az erdőbe, megkereste az öreg vadászt, tanácsot kért tőle. Az öreg vadász egy rozmarintszálat adott neki, s azt mondta, hogy amely leány előtt ez a rozmarintszál meghajol, azt vegye el feleségül. Visszament a király az udvarába, s kihirdettette ország-világszerte, hogy aki szép leány van, s az ő felesége akar lenni, jöjjön el az udvarába, s amelyik előtt meghajol a rozmarint, feleségül veszi. Bezzeg hogy jöttek a világ minden tájékáról, gazdag lányok, szegény lányok, báró-, gróf- s hercegkisasszonyok, hogy alig fértek el az udvaron. Ott aztán szépen körbe állottak, s a király kiment közéjük. Sorban megállott előttük, kezében a rozmarinttal, de bizony az egyetlenegy leány előtt sem hajolt meg. Búsult a király, hogy már a rozmarint sem használ. Kihirdette másodszor, hogy jöjjön, aki szerencsét akar próbálni. S jöttek másodszor még többen, sokkal szebb leányok, de a rozmarint ezek előtt sem hajolt meg. Megpróbálta harmadszor is, s jöttek most annyian, mint égen a ragyogó csillag. S valának köztük olyan szépek, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem, s a rozmarint még ezek előtt sem hajolt meg. De már most igazán nem tudta, mitévő legyen. Hiába feküdt le este, szemére nem jött álom, mert a nép zúgolódott már, hogy annyi szép leány közül nem tudott választani. Amint így tűnődnék, évelődnek magában, csak beröppen az ablakon egy kicsi madárka, arany volt a lába, arany volt a szárnya, s elkezdett beszélni a rozmarinttal: – Hallod-e, te rozmarintszál, én tudom, hogy a király szívének nagy bánatja vagyon, de én majd segítek rajta. Mert a király kétszer szabadított meg engem a sólyom karmai közül, hát jóért jóval akarok neki szolgálni. Az a leány, aki előtt te meghajolnál, tündérkertben lakik. Holnap reggel indulj el az udvarból, hívjad a királyt, hogy menjen utánad, én majd felettetek repülök, s te csak nézzed, hogy merre szállok, arra tarts mindig, szépen elvezetlek a tündérkertbe. A király jól hallotta ezt a beszédet, s alig várta, hogy megvirradjon. Nem kellett, hogy hívja a rozmarint, amint az elindult, ment utána. Az aranylábú, aranytollú madár mindig ott repült fölöttük. Vezette őket erdőkön-mezőkön által, hetedhét ország ellen. Amint mentek, mengedéltek, rengeteg erdő közepében egy lovat találtak, mely az út szélén fetrengett s nyögött keservesen. Odamegy a király, nézi, mi baja a lónak. Még jól rá sem nézhetett, megszólal a ló: – Te jó ember, segíts rajtam, bizony megszolgálom neked. Egy esztendeje, hogy a bal lapockámban van egy ezüstnyíl, s még nem akadt olyan könyörületes lélek, aki ezt kihúzta volna. Még azt is elmondta a táltos ló – mert táltos volt -, hogy a nyilat egy vén boszorkány lőtte a lapockájába. A király megfogta a nyilat, szépen kihúzta, s hát abban a szempillantásban a ló felszökött a földről, felágaskodott, s úgy megszépült, hogy a király olyan szép lovat életében még nem látott. – Na – mondá a táltos -, köszönöm a jóságodat, el sem is felejtem. Jól tudom, hogy mi járatban vagy. Ülj fel a hátamra, s addig meg nem nyugszom, míg feleséget nem találsz. Felült a király a táltos hátára. Szállott a rozmarint előttük, az aranytollú madár felettük, s repült a táltos, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Hanem egyszer csak hirtelen megáll a táltos. Szertenéz a király, s hát egy üvegvár elé értek. No, még ilyen várat sem látott világéletében! Üveg a fala, üveg a födele, üveg az ajtaja, s akár hiszitek, akár nem, üveg volt még az ablaka is. Még meg sem állapodtak jóformán az üvegvár előtt, hallja a király, hogy valaki odabent éktelenül ordít, mintha nyúznák, s tüzes vassal sütögetnék. Beszalad a király a várba, s – Uram, Jézus, ne hagyj el! – mit látnak szemei. Egy üvegember ül ott, s ordít keservesen. Azért ordított, mert a hasában egy dongó volt, s az ki akarta rágni. Kérdi a király: – Hát te miért ordítasz, te üvegember? – Hogyne ordítanék – mondá az üvegember -, hát nem látod, hogy egy nagy dongó van a hasamban, s ki akarja rágni! – Hát nem lehet ettől megszabadítani téged? – kérdi a király. – Dehogy lehet, dehogy lehet – mondá az üvegember -, eleget próbáltam, de nem lehet, míg ennek a dongónak az anyja, a kétkardú pók él. Az pedig, míg a világ s még két nap, mindig él, nem lehet azt elpusztítani. Volt egy táltos lovam, az talán el tudta volna pusztítani, de az ördögadta kétkardú pók ezt is meglőtte. Még jóformán el sem panaszolhatá ezt az üvegember, hát ereszkedik le a padlásról a kétkardú pók, s leül az üvegkanapéra, éppen a királyné mellé, mert hogy szavamat össze ne keverjem, ott ült a királyné az üvegkanapén, de tetőtől talpig be volt fonva pókhálóval. A királynén mindig rózsaruha volt, de ezt a pók minden órában befonta az ő hálójával, a másik órában pedig egy tövismadár letépdeste róla a hálót. Na, leereszkedett a pók az üvegkirályné mellé, és elkezdette fonni a hálót a rózsaruhára. – De ilyen-olyan teremtette – rikkantott a király -, ezt már tovább nem nézhetem! Kirántotta a kardját, s nekivágott a póknak. De az a fertelmes állat a két első lábával, amely olyan volt, mint két kard, úgy-úgy visszacsapott, hogy a királynak mindegyre kiesett a kard a kezéből. Csak úgy csengett az üvegvár a nagy erős viaskodástól, hogy a táltos is meghallotta odakint. Hopp, nekiugrott a garádicsnak, fel az üvegvárba, be a szobába, s úgy oldalba rúgta a kétkardú pókot, hogy meg sem moccant többet. A dongó, mikor látta, hogy az anyja veszedelemben van, hirtelen kirepült az üvegkirály száján, de hiszen ha kirepült, vége is lett az életének, úgy rátappantott a táltos az első lábával. S hát amint a pók meg a dongó megdöglött – halljátok csak, mi történt. Az üvegemberből igazi szép ember lett. Az üvegasszonyból igazi szép asszony – de milyen szép asszony! -, s a ruháján egyszeriben kinyílottak a rózsák. A kicsi tövismadár leánnyá változott, mert leány is volt azelőtt, az üvegkirályné szobaleánya. Az üvegvárból pedig aranyvár lett ismét, mert arany volt ez is annak előtte. Na, mikor minden ilyen szépen jóra fordult, az üvegkirály elbeszélte, hogy s mint lett belőle üvegember, hogy került dongó a hasába. Az úgy volt, hogy egy vén boszorkány el akarta vetetni vele a leányát. Mikor aztán tündérvárból hozott magának feleséget, a boszorkány nagy bosszúságában dongóvá változtatta leányát, őt pedig üveggé, s beléje küldötte, hogy rágja, kínozza. Ő, a boszorkány, kétkardú pókká változott, hogy a királyné rózsaruháját pókhálóval bevonhassa. A szobaleány pedig tövismadárrá, aki mindig letépi a pókhálót róla, hogy aztán ismét befonhassa. Hanem ez még nem volt elég, meglőtte a táltost is. Mikor így elmondott mindent az egyszeri üvegkirály, mondja a királypajtásának: – No, pajtás, te velem annyi jót tettél, hogy én azt neked soha meg nem tudom szolgálni. – Nekem ne is szolgáld – mondá a király -, csak azt mondd meg, hol van a tündérkert. – Ó, az nincs messze ide – mondá az üvegkirály -, egy szempillantás sem telik belé, odarepít az én táltos lovam. Még vacsorára sem maradt ott a király, pedig ugyancsak marasztalták. Felült a táltos hátára, s hipp-hopp, ott voltak a tündérkertben. Haj, Istenem! Nagy szomorúság lehetett ottan, mert gyászba volt borítva az egész tündérkert, tündérkert közepén a gyémántpalota. Kérdi a király a tündérektől: – Kit gyászolnak itten? Felelték a tündérek: – A királykisasszonyt. Szegény, amiatt való nagy bánatában, hogy a nénjét a kétkardú pók minden órában befonja a hálójával, fehér liliommá változott. Mondja a király a tündéreknek: vezessék el őt ahhoz a fehér liliomhoz, hadd nézze meg. Odamennek, s hát a rozmarint csak meghajlik a fehér liliom előtt. Az aranytollú madár rászáll, elkezd énekelni, s ím – halljatok csodát! – ebben a pillanatban megrázkódék a fehér liliom, s olyan gyönyörűséges leánnyá változott, amilyet még emberi szem nem látott. Hej, nagyot kiáltott a király örömében. Azt mondta: – Enyém lesz az a leány, ha addig élek is! De a tündérkisasszony sem húzódozott tőle, s mindjárt papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, aztán fölkerekedtek, meglátogatták a sógorságot is, ott is volt dínomdánom, lakodalom. Aztán megint fölkerekedtek, hazáig meg sem állottak. S ott volt még csak az igazi vendégség, de olyan, hogy hét országra szólott, hét hónapig tartott, rostával hordották a bort, ki kapott enni, ki nem, de mindenki jóllakott. Én is ott voltam, egy nagy csontot kaptam, menj oda te is, adnak neked is.