A laktanya, ahol élünk, 5, 15, 25 éve, egykor a dicsőség és hősiesség páncélját ígérve fogadott magába bennünket, hogy tűzben, füstben, koromban, sárban, mocsokban, vérben, rémálmot hozó látványban, álmunkban is ébren, épségünket adó szolgálatban, ugrásra kész csizmáinkra készített egyenruhánkban éljük le életünket.
A laktanya, ahol élünk, arra kényszerít, hogy kordába tartsuk magunkat. Meg kell felelnünk elvárásainak, testünket fal és létramászó, tömlőhajtogató, súlycipelő, stressztűrő edzéssel teszi alkalmassá, hogy elbírja a terheket.
A laktanya, ahol élünk, odafigyel a képzésünkre. Tesztoszteron erdőben fejlődünk szakáccsá, szerelővé, darukezelővé, rajparancsnokká. Bajtársi masszává gyúr bennünket, amiben már nincs saját határunk.
A laktanya, ahol élünk, rendet követel, tisztaságot. A miénknél több csillag, rendszeres ellenőrzéssel csikarja ki, hogy olyanok legyünk, aki a szigorú sablonba belefér. Amelyikünk kilóg, parancsot szeg, kihullik.
A laktanya, ahol élünk, hatalmas ajtókkal nyit a nagyvilágra egy-egy segélykiáltás után, s míg feszült inakkal, szirénázva száguldunk, a talán utolsó cél felé, kisfiúk mutatnak ránk álmodó szemekkel, megidézve egykori, naív vágyakozásunkat. Ez az idézés küld be aztán oda, ahonnan minden élő menekül.
A laktanya, ahol élünk, porrá égett, darabjaira szakadt emberi sorsok, testek látványával őrli fel az idegrendszerünket, és rossz szemmel nézi az alkoholos felejteni vágyás karikáit a szemünk alatt, de szakemberre nincs anyagi fedezete. Meg kell értenünk, válság van. A katasztrófa, belsőnk védelemét élvezi. Családunk velünk szenvedi, hallgatásunkat, tombolásunkat, vagy befolyás alatti tehetetlen mámorunkat.
A laktanya, ahol élünk, fásult aggodalommal szürkíti anyáink, feleségeink, gyermekeink életét, majd szembesít önnön vállalásunkkal, ha a víjjogás rándulást okoz nem csak a mi arcunk izmaiban.
A laktanya, ahol élünk, évente egyszer megerősít bennünket. Filmet készít, mosolygót, amiben lovaggá üt mindegyikünket. Kitüntetést ad közülünk a legbátrabbnak, vagy azok hozzátartozóinak, akik már nem mennek haza.
A laktanya, ahol élünk, társadalmi megbecsülést ígért, így díszes egyenruhában maga nyújtja át az összefogásunk által gyűjtött támogatást az árván maradottaknak. Néma a szégyenünk, amiért örülünk, hogy mi ott állhatunk a díszsorfalban.
A laktanya, ahol élünk, egykor kedvezményt ígért, évtizedes élet-halál harcért méltón érdemelt nyugdíjas éveket. Egy ideig álmodunk ezekről az évekről, de a létformánk gyorsan örök pihenőre hajtja fejünk, az utolsó vonulás után.
A laktanya, ahol élünk, elveszi ezt az álmot is. Sajgó térdünk, derekunk nem tudja eldönteni, hogy a kitörölhetetlen emlékek vagy az adrenalinizzásban tett lépéseink terhe alatt nyikorog-e jobban.
A laktanya, ahol élünk, találkozót szervez annak a pár kivételesnek, aki viseli a nyugdíjas státuszt, és csodaként tekint rá, ha a felesége is mellette maradt.
A laktanya, ahol élünk, tettekről beszél, és mi kapaszkodunk a dicsőség és hősiesség páncéljának illúziójába, majd megveregetjük a fiatalok vállát, keresve szemükben azt a fényt, amivel egykor a laktanyába léptünk. S ha a fiunk mégis a mi utunkat választja, szorongó büszkeséggel szorítjuk meg a kezét.
A laktanya, ahol éltünk, létünk minden pillanatában velünk marad, mégis rádöbbenünk, egyedül küzdünk az elménkben futó képekkel. De ha megérjük, a képek nosztalgiaszínt kapnak, és utolsó hangjuk ezzel biztat: Hasznos életem volt. Tűzoltó voltam.
LACKFI KREATÍV ÍRÁS 2023. ŐSZ / TETTHELY VAGY ÉLŐHELY
