Lehajtott fejjel nézem a víztükröt. Illata észrevétlen kúszik az orromba, és kioldja a lelkemre kötött csomót. Mint mikor szobrot lepleznek, úgy hullik le róla a nehéz vászon, szabad lesz az emlékezet és én hazaérkezek. A sima víztükör alatt az ég ringatja magát. Belehullott a folyóba, annak mélyén finoman hullámoznak a felhők. Ha behunynám a szemem és kitárt karokkal eldőlnék, zajtalan zuhannék rájuk. Puhán lökne vissza a puffanás, hogy aztán végleg megérkezzek. Alulról úgy bámulnék fel az égre, mint a halak, meredt tekintettel.
Ezt gondoltam akkor is, és nem féltem. Egyszerre vonzott és borzasztott a mélység. Sokszor tartotta fogva a folyó ily módon a tekintetem. Partjának simogatóan meleg homokja csak rásegített a révületre. Talán ez az oka, hogy otthon érzést nyújt, ha az orromba kúszik a Tisza illata? Vagy talán a folyóparti erdők hatása ez?
Gyermekkorom a Tisza partján telt. Nyaranként nagycsaládostól vonultunk ki az ártéri erdőbe egy bizonyos helyre. 4-5 család, 2-3 gyerekkel. Mindenki tudta, az a terület a „miénk”, s azt is, ez csak időszakos birtoklás.
A méretes fák alatt átlátszó fóliával fedett, farönkökből épült „étkező”, körötte jól határolt sátorhelyek, hátul hasonló módon tákolt pottyantós, ahová a gyalogsági ásót mindenki magával vitte. Kamra is volt, kb. két méter mélyen a homokba ásva. Minden évben új, hisz az ár rendre betemette.
A vízirendőrök, a halászok kikötöttek, ha a folyón ezen szakaszán jártak. Halat hoztak, meséltek, a bográcsban főzött közös ételből pedig nekik is jutott egy tányérral. Összekucorodva hallgattam a marhákat vízhez hajtó pásztorlegény történetét, akinek babáját Szegednél fogták ki. Ütés volt a fején. Egy évre veszett vízbe a legény is. Aztán hallottuk a halász történetét is. A legnagyobb harcsát akarta megfogni, az magával vitte.
A víznek külön törvénye van. A Tisza mifelénk rohan, sodrása erős, örvénye mélybe húz.
Ha elragad, csak hagyd, hogy vigyen, folyásirányba próbálj a part felé úszni.
Ha az örvény kap el, ne kapálózz, mert megfulladsz. Maradj mozdulatlan. Miután lehúz a mélybe, kidob onnan. Minden évben elviszi a neki járó lelkeket.
Mesevilág volt a víz alatt és felette is. A sátor pedig a menedék. Melegében egymás mellett szuszogtunk, úgy hallgattuk éjjel, ahogy a bagoly vadászni indult.
Ha a házra száll, az halált hoz, mondták. Apám azzal nyugtatott, ez nem ház, és itt a bagoly van otthon.
Napközben a meleg elől az erdőbe húzódtunk. Az ártéri erdőkben a botoló füzek, fehér nyárfák között csak elvétve akadt egy-egy kőris, elpottyantott diófa, madárcseresznye, vagy potyószilva. Nem volt áttekinthető, mint a fenyőerdők, amikben szinte sorba nőnek a fák. A lombkoronán beszűrődő fény élni biztatta a lágyszárúakat, különösen a csalánt, és a cserjéket, köztük az erdei szedret, aminek termését izgalmas kaland volt csikarások nélkül leszüretelni. A világtól távol, az erdő csendje harmonikus hangzavar. A sárgarigó füttye békét lop a tiszai ember szívébe. S ha a félénk repülő arany – mert így hívtuk – megmutatta magát, áldott napunk volt. A galambbúgás, a kakukk éles ritmusa, összevegyült a csilp-csalp füzikék monotonitásával, és megannyi csivitelő, károgó hanggal. Csak ha a tompa kürt hangját hallottuk, akkor szaladtunk mindent elfelejtve a partra. Jött az uszály, rajta nagy púpokban a barnaszén, az integető matrózok és hullámok, amik végigfutottak a parton.
Egyedül a halak szemét nem szeretem ma sem. Azok meredten tükrözik a Tiszába fúltak riadt tekintetét. Nagyanyám azt mondta erre. Az ember telhetetlen fiam. Halált lop a mennyországba is. Te csak végy mély lélegzetet, és vigyázd a szép emlékeidet!
LACKFI kreatív írás / 2023 TAVASZ 16. VISSZABESZÉLŐ TÁJAK
