Két éve voltam hajlandó szembenézni azzal, miben élek. Álmomban olyan voltam, mint egy megkövült farönk, amit ha vízbe löknek, a mélybe süllyed, s a sötétben, egyedül, tehetetlen várja, míg a folyó alján sodródó kövek felőrlik. Ilyenkor rendszerint a mellkasomat, végtagjaimat szorító fájdalom ébresztett. Ekkor döntöttem el, hogy elfogok költözni. Lassanként erősödtem és próbáltam megértetni a családtagjaimmal, miért választom a bizonytalanságot. Új életemben méginkább igyekeztem elrejteni érzelmeimet, és nem tudomást venni, a fenyegetésről, miszerint mindent el fogok veszíteni; a visszahúzó aggodalmakról, „a jobb a rosszal, mint a rossz nélkül”, a „tulajdonképpen mindened meg van”, az „egyszerűen hagyd figyelmen kívül”, és a „három barátnőm vált el, egyik sem boldog” mondatokról. Nem vettem fel a telefont, csak ha elég erősnek éreztem magam a beszélgetés irányítására, vagy rövid úton való lezárására, amint az bármilyen módon visszahúzna a múltamba. Neki is elmondtam a döntésemet. Életemben először kiálltam magamért, mégsem éreztem, hogy szabad vagyok. Elhúzódásom felerősítette kétségbeesésemet. Magányosabb lettem, mint valaha. Eltűnt a biztonsági háló, amibe egyébként sosem mertem volna beleugrani. Vissza nem fordulhattam, a jelenben nem találtam fogódzót, a jövő láthatatlan volt.
Mi lesz most velem? Van értelme egyáltalán a szabadság, a boldogság keresésének? Mit jelent szabadnak lenni? Fogalmam sem volt róla, de annyit pontosan tudtam, hogy ami előtte volt, abba belehalnék. És én élni akartam. Valaki azt javasolta, képzeljem el, milyen lenne egy olyan élet, amiben azért szeretnek, aki vagyok, támogatnak, becsülnek és az én érzéseim is fontosak. Képzeljem el tartó kötél nélkül a szárnyalást. Ez lenne a boldogság? Sosem tapasztaltam ilyet, nem volt képem róla. Amit az ember a filmeken lát, az nem valóság. Én pedig még nem éltem felnőtt, egyenrangú kapcsolatban, és jó bika módjára mindig biztonságra törekedtem.
Mi garantálja, hogy ha jön is egy megfelelő társ, képes leszek magam is helyesen jelen lenni? Mi garantálja, hogy valaha még hinni tudok egy másikban? Mi van, ha az eddigi élet tapasztalatai végleg beidegződtek? Valóban szükség van rá, hogy jöjjön valaki? Ahogy teltek a napok, egyre mélyebbre húzott a gondoltok örvénye, míg eljutottam oda, hogy jobb lenne feladni. Ébren is a folyó alján feküdtem, de már nem is vágytam rá, hogy kikerüljek onnan. El kéne aludni örökre. Ez lenne az igazi szabadság. Lehullana minden, ami fogva tart, vagy amit én nem tudok elengedni.
A ház előtt lehajtott fejjel ülve a kopott betonjárdát bámultam. Szürke felületét megtépázta az időjárás, de alig fél centis hasadékában mini oázis pompázott. Betonrésnyi boldogság. A látvány a szemem elárasztó folyadék mögé homályosult, amikor a gondolat megszólalt a fejemben, gondoskodik az övéiről. Letérdeltem az üdezöld folt mellé és hagytam, hogy bennem is felülírja a szürkeséget. Ott, akkor mindent elengedtem, és ez valahogy felszabadított.
Pár doboz még nála maradt. Elhozta nekem az új otthonomba.
– Mit tervezel? Hogy akarsz élni?
– Még nem tudom, majd lesz valahogy.
– Azt hiszed, így majd boldogabb leszel? Most jobb neked? Otthon mindened meg van.
Egy zárt és feszültséggel teli életem, amiben nem hallod a hangom, és nem engedsz magadhoz közel, gondoltam, de ki nem mondtam. Nincs már értelme.
– Jobb, igen. Most úgy fogalmaznék, hogy tejködben járok, és a szakadék felé haladok. Felette azonban van valahol egy híd, aminek a másik végén szólítanak engem, hogy meg is találjam az utat a túlpartra.
– Ez értelmetlen. Így nem lehet jövőt tervezni.
– Nekem ennyi most épp elég. Betonrésnyi, de boldogság.
LACKFI KURZUS 2023. TAVASZ / 17. TÖRÉSPONTON