Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tó. Abban élt egy király gyönyörűséges leányával Tündérrózsával. Tündérrózsa nagyon kíváncsi teremtés volt, szeretett volna mindent tudni, és megismerni, így sokat olvasott.
Egy szép napon épp a Tó Krónikáját olvasta, amikor a könyvben rábukkant egy képre, amely egy aranyszigonyt ábrázolt. Alá pedig ez volt írva: A Tisza tó őre. Tündérrózsa nagyon izgatott lett!
– De hisz ez a mi tavunkban van! – kiáltotta lelkendezve – holnap megkeresem azt a szigonyt!
Másnap korán reggel útnak indult kedvenc játszópajtásával Békalencsikével, hogy felkutassa az aranyszigonyt. Sokáig úsztak, és már nagyon fáradtak voltak, amikor egyszer csak egy fényes tárgyat láttak az iszapban.
– Ott a szigony! – kiáltotta Tündérrózsa, de az csak egy buborékos kő volt.
Úsztak hát tovább, amíg kagylóapó házához nem értek. Bekopogtak, és megkérdezték tőle:
– Kedves kagylóapó, te olyan sokat láttál már. Nem tudod véletlenül, hogy hol találjuk az aranyszigonyt?
Kagylóapó nagyot nézett!
– Természetesen tudom, de miért keresitek? – kérdezte.
– Kíváncsiak vagyunk, hogy tényleg olyan csodás-e, mint ahogy a Krónika írja. – válaszolt Tündérrózsa.
– Az aranyszigony veszélyes dolog, és nem való az ilyen fiatal lányoknak. Pihenjetek meg egy kicsit, aztán induljatok haza! Már biztosan keresnek benneteket. A lányok fogadkoztak, hogy úgy lesz, s míg megpihentek kérlelték kagylóapót, meséljen a tó őréről. Az öreg elmesélte, hogy a tó legmélyének, legeldugottabb zugában, a hínár sűrűjében van elrejtve a szigony, s hogy senki fia hozzá nem nyúlhat, mert abból bizony nagy baj lenne.
Tündérrózsa és Békalencsike megköszönte a szíves vendéglátást, de amikor apó már nem látta őket, Tündérrózsa visszafordult, és a tó mélye felé úszott.
-Hová mész? – kérdezte Lencsike – nem erre kell mennünk!
– Én bizony látni szeretném azt a szigonyt! Abból még semmi baj nem lehet, ha megnézzük!- feleselte Tündérrózsa.
Elindult hát a tó mélye felé, s Lencsike sem tehetett mást, követte. Meg is találták nemsokára. A hínárosban valami káprázatosan csillogott. Tündérrózsa kíváncsian közelebb ment.
– Ne nyúlj hozzá! – kérlelte Lencsike.
– Ugyan mi történhet, ha egy kicsit kézbe veszem? – ellenkezett Tündérrózsa és felemelte a szigonyt.
Abban a pillanatban minden a fejetetejére állt. Zavaros, sötét lett a víz, sűrű kék hínár lepte el a tavat, s a halak kétségbeesetten kapkodtak oxigénért. Eközben a palotában már mindenki javában a lányokat kereste.
Ekkor a király észrevette, hogy a tó felfordult, színe megváltozott. Ennek csak a szigony lehet az oka.
Magához hívatta legkedvesebb katonáját, a derék Csukát és haladéktalanul útnak indultak a szigony rejtekhelyéhez. A lányokat majd megkeresik utána.
Amint azonban megérkeztek meglepődve látták, hogy Tündérrózsa és Békalencsike is ott van.
Mit kerestek itt Tündérrózsa, csak nem nyúltál a szigonyhoz? – kérdezte szigorúan a király. – Azonnal vissza kell tenned a helyére, mielőtt még nagyobb baj történne!
– Visszatenném, de nem tudom. Zavaros a víz, nem látom a helyét a hínár között! – sírt Tündérrózsa
– Majd én visszaviszem! – szólalt meg Csukavitéz. Azzal fogta a szigonyt és eltűnt a sűrűben.
Néhány perc múlva tisztulni kezdett a víz, s újra arany színben csillogott a tó. A király nagyon megszidta a lányokat, s miután hazamentek a palotába Tündérrózsa szentül megfogadta, hogy többé nem lesz olyan kíváncsi, s messziről elkerüli a szigonyt. De hogy betartotta-e ígéretét, arról már neked kell meggyőződnöd! Menj ki a Tisza-tóhoz! Ha aranyszínű, akkor a szigony a helyén van, de ha zavaros, hínáros, valaki már megint hozzányúlt a Tó őréhez.
A mesét Ferenczi Kinga történetét átdolgozva írtam. Megjelent a Tiszai mesevirágok mesekönyvben 2017-ben.