Egyszer volt, holnem volt, volt egyszer egy birodalom. Határát erős falak védték, lakói különleges zöld ruhába bújt emberek voltak. A nagy fák árnyékában megbúvó kockaházakban sokféle dologgal foglalkoztak. Aki kívülről látta, nem is értette igazán ezt a furcsa világot. Egyesek folyton tornáztak, durrogó botokkal szaladgáltak, míg mások hangszeren játszottak. Volt, aki a többire főzött, s megint más hallgatóval a fülén fontos dolgokat jegyzetelt, vagy nagy járművekkel gurult végig a fák között. A legkülönlegesebbek azonban azok a lények voltak, akik kezeslábast húztak, s meglovagolták a hatalmas szitakötőket. Csak úgy berregtek, és hasították a felhőket, s ilyenkor nem egyszer vittek magukkal olyan bátor lakókat a birodalomból, akik lepkeszárnyból szőtt gombakupolával ugráltak le a szitakötőkről, hogy repülve érjenek vissza a földre.
Történt egyszer, egy szép napon, amikor mindannyian ünnepeltek, csillogó gombokkal, ezüst-arany szalagokkal ékesített kék díszruhába bújtak, s a zenészek vidáman fújták hangszereiket, hogy arra tévedt egy mesemondólány egy másik birodalomból. Meghallotta a különös ütemes, harsogó zenét, és nagyon megtetszett neki, be is állt melléjük mesét mondani. A zenészek örültek a lánynak, hisz még ünnepélyesebbé tette a koncertjüket, s kérték, jöjjön legközelebb is. No, úgy is lett. Erre az alkalomra eljött a birodalom vezére is. A legnagyobb szitakötőn repült, mert nagyon szerette zenészeinek játékát.
Ekkor történt, hogy meglátta a mesemondó lányt. El is határozta, hogy elhívja a saját birodalmába, lakjon ott ettől kezdve, mondjon nekik mesét. A mesemondó lány félt egy kicsit ettől a különös birodalomtól, a durrogó botos, szigorú zöld emberektől, a magas zárt várfaltól, de a birodalom vezére megnyugtatta, egy tündér várja maga mellé, s meglátja, jó helye lesz itt közöttük. Így aztán a lány bátran besétált a várkapunk, s amikor a tündérrel találkozott, elhatározta, itt is marad.
Teltek múltak a napok. A másik birodalomból sokan irigyen figyelték a lány boldogságát. Különösképp a szeszélyes boszorkány, aki már rég el akarta veszejteni őt. Csak az alkalmat kereste, s egy szép mese után, amikor a lány hazaindult, mögé ugrott, és letaszította a magasból. A lány zuhant, zuhant, a kövek összetörték a testét, de komolyabb baja mégsem esett, mert a zenészek segítségére siettek, körbevették, és vigasztalták. Minden rendben is lett volna, de a lány kicsi ujja úgy eltörött, hogy sehogy sem tudott meggyógyulni. Márpedig varázsereje, mesetudománya épp ebben a pici ujjában lakozott. Felkeresett minden vajákost, hátha meggyógyítanák, de nem sikerült. Szomorúan hullatta könnyeit, amikor a vezér megszólította. A lány elpanaszolta neki, hogyan járt. A vezér egy különös dolgot, a varázskanalát ajánlotta fel, abba fektette a sérült ujjat. Segített is, de a gyógyuláshoz nem volt elég. Ekkor aztán elküldte futárával a birodalom ezermesteréhez. Ő gyógyította a hatalmas szitakötőket, a guruló járműveket is, hátha a lányon is segíteni tud.
Az ezermester csak nézte, nézte a mesemondólányt, sehogy sem értette, hogyan került ide, s nézte az ujját is. Erősen vakarta a fejét, okuláréját az orrára tolta, s hosszan gondolkodott, vajon hogyan segíthetne? Különös ötlete támadt. Elővett egy darabot abból az anyagból, amiből a szitakötők sérüléseit javította, s addig kalapálta, addig formálta, tűzbe-vízbe bemártotta, varázsfűvel simította, míg az tökéletesen illeszkedett a lány ujjához. A mesemondó nagyon boldog volt! Hálás volt a birodalom ezermesterének. Lassan gyógyult, de már nem volt szomorú. A tündér minden nap megszeretgette, a vezér piros gyógybogyókat hozott neki a saját kertjéből, s mindenki vigyázta, hogy újra mesélni tudjon.
Talán még most ott él, sétál a fák alatt a zöld emberek között, néha repül a szitakötőn, és csak mondja, mondja a meséit. Aki tudni szeretné ott van-e, sétáljon arra, ahol a berregő szitakötők szállnak, hátha megtalálja!
A mese, illetve a mesélő lap 2019-ben született. Fotó, grafika: Hangyási Attila
