Mint a kerti törpe állok
és vacogva figyelem a kertet,
a felhők félelmetesek,
székek felborulva,
poharak tányérok a földön,
az asztalterítők ázott testekként lógnak
az orgonabokron,
a Pokemon csata is ilyen,
mint egy vihar, csak az elektromos,
a dolgok tönkremennek.
Mama újra sír,
anyának dagadtak a szemei
és piros az orra,
nem mozdulok,
nézem őket,
kapkodva pakolnak,
a tor miatt, amit nem értek.
Papa azt tanította
fej, tor potroh,
jó lenne megkérdezni tőle,
mit jelent ez most,
de őt már anya szerint
csak a lelkemben hallhatom.
Szemünk elé kormos
üveget tartunk,
úgy nézzük a napot
anya valahogy úgy mondta,
hamarosan elfogyatkozik,
egy rövid időre
tényleg este lesz.
Azon gondolkodok,
mi van, ha a nap is
örökre elmegy,
mint papa tette,
erősen szorítom Pikachu tazoját,
az ő villámja fényességet ad.
Árnyékok nyújtóznak
be az ajtó alatt
mindenki izgatottan beszél,
visszafojtják a hangjukat,
de így is hallom,
itt papírból vannak a falak,
azt is mindig hallom,
amikor Feri bácsi ötöt tüsszent
egy emelettel lejjebb,
most is felébredtem a kiáltásokra.
Annak a néninek a szomszédban
nagyon fájhatott valami,
de a rendőröknek mégis azt mondta
minden rendben van,
szerintem hazudott,
anya pedig szomorú volt
és velem aludt,
hogy ne féljek a szomszéd bácsitól,
meg a rendszertől,
aki nem azt védi, akit kellene.
Azt játszom, hogy
én vagyok Son Goku,
egy hős, aki
összegyűjti a sárkányokat,
nem vagyok egyedül
és megakadályozom,
hogy világvége legyen,
akkor az új apukám
biztosan lejön velem labdázni.
A Tv újságban bejelöltük anyával
mit nézünk meg a fordulós
szilveszter estén,
közben anya arról mesél,
hová megyünk majd kirándulni,
anya nem veszik komolyan
a világvégét, koccintunk
az új évezredre és aludni küld.
Nem lett világvége, de a Tv-ben
mégis volt egy film,
kezeslábasban űrhajóba ültek
a fúrótoronyban dolgozók,
robbantották a meteort,
hogy megmentsék a földet
és a lány apja ott maradt.
Hős volt, aki feláldozta magát
a gyerekéért
mindent megtesz az ember,
kár, hogy apám ezt nem tudja.
Én is hős szeretnék lenni,
vagy Jedi, fénykarddal,
űrhajóval harcolnék,
megmenteném a világot,
talán papával is találkoznék
a csillagok között.
Anyám szemében rémület
az ég elsötétült,
amikor az a repülő becsapódott,
majd a másik torony is összedőlt
ez valóság,
katasztrófa,
azt mondták terrortámadás.
Nagyon sajnáltam az embereket,
akik úgy sikoltoztak, mint
a szomszéd néni akkor,
meg a tűzoltókat, rendőröket,
akik segíteni mentek,
mert ők hősök,
de maga alá temette őket az épület,
mint papát a föld,
pedig ő is tűzoltó volt.
Mindenhol ez szólt
a kilenctizenegy,
erről beszéltek a boltban,
a buszon, a rádióban,
robbanás villant,
hiába fogtam be a fülem
kellett volna két
kéz a szememre is
és megértettem, hogy
sosem lesz már olyan,
mint ezelőtt volt,
valami végérvényesen
megváltozott.
Ma is szeretem a Dragon ball-t,
a Star Wars-t,
pár év és a fiamnak is megmutatom,
és mesélek neki
az igazi példaképről
az örök hősömről, a dédapjáról.
LACKFI kreatív írás /2023. TAVASZ / AGYONLŐTT GYEREKKOR
