Gróf Széchenyi István nagy álmát váltotta valóra. Az ihletet Angliában kapta, amikor meglátta a Hammersmith-et. A tárgyalások után William Clark teljes jogkörrel ruházta fel Adam Clark-ot, aki az építésvezetõje lett e nagyszabású tervnek. A munkálatok 1839-ben kezdõdtek és tíz esztendõn át tartottak.
Azóta a biztonságos üzemeltetés tekintetében vannak változások, de a feladat ugyanaz maradt.
A kávém minden reggel itt fogyasztom el az irodámban. Nem kapcsolok villanyt, a félhomályban ülve nézek ki a rácsos ablakon. Már nagy a forgalom. Mindenki siet. Kényelmesen megiszom a kávém, és elindulok. Csak magam. Végigsétálom mindkét oldalt, felmászok a tetejére és a titkos ajtón leereszkedek a mélybe. A külső zaj távolról ér el hozzám. Lépteim zaja egyenletes, én vagyok a műtárgy szívverése, ismerem minden szegletét. Mestere vagyok.
Ellenőrzés után visszatérek az irodámba, megírom a jelentést. Falai nem változtak százötven éve. Akkor nagyapám ült itt. Aztán az apám, és most én. Ahogy ők tették, úgy én is minden nap megírom a jelentést. Fontos, hogy később visszakereshetővé váljon, mikor mi történt. Általában nem történik semmi.
Reggel átjövök a lakásból, magamra csukom az ajtót, kávézok, majd végigjárom az ellenőrző utam és megírom a jelentést. A feleségem elkészíti a szendvicset, termoszban kávét és teát, meg egy tál ételt. Meg sem melegítem, langyosan eszem.
A feleségem sudár, csendes asszony. Illik hozzám, én sem vagyok alacsony. Elfogadta, hogy itt lakunk, és nincs szomszédunk. Esténként olvasunk. Naponta látom az ablakból, ahogy elhagyja lakásunkat és komótosan elsétál a boltba, majd figyelem, hogy visszajön tele szatyorral. A ceruza serceg a papíron, ahogy lerajzolom. Mindent lerajzolok. Egykor képzőművészetit végeztem, de apám meghalt, így a hagyomány szerint átvettem a mesterségét.
Rajzaim a polcon sorakoznak, megőrzik a pillanatokat, ha egyszer elfelejteném. Nem látja őket senki. Én sem nézegetem. A kisírt szemű fiatal nő, aki ernyedten bámulja a vizet ugrás előtt; a tűzoltó, aki hittel nyújtja felé a kezét; az oroszlánok félig hó alatt; az alagút egy ködös reggelen; a rossz helyre épített galambfészek, az eső áztatta láncszemek, mind itt vannak a fejemben. A láncszemeket különösen szeretem rajzolni, meg a feleségemet is.
Minden nap, miután végigjártam egyedül az ellenőrző körutam, és megírtam a jelentést, ülök az irodámban és készítek egy rajzot. Sokszor róla. Ahogy fésülködik, ahogy a kávéját issza, az arcáról, ahogy elmélyülten olvas. Ez összeköt vele, mint híd a folyó két partját.
Apámat is lerajzoltam. Ő tanított mindenre, mint ahogy őt a nagyapám. Ma nem rajzolok. Emelkedik a vízszint. Ilyenkor nem látom, ahogy a feleségem visszajön. Minden nap kétszer kell ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Például hogy lánckamrákba nem szivárog-e a víz, hogy a járdán nincs-e repedés, és működik-e az alagút szellőztetőrendszere.
Egykor konflisok poroszkáltak rajta, mostanság modern négyüteműk suhannak végig a hátán. Az eredeti még faburkolattal volt ellátva és a korlátok is mind fából készültek. Ma a láncok lánckamrákban vannak rögzítve hatalmas sarukkal és erre a láncrendszerre van felfüggesztve maga a szerkezet. Sok minden változott, de a hídmester feladata ugyanaz maradt.
A dunai építmény 1899 novembere, az átadás 50. évfordulóján tartott ünnepség óta viseli a Széchenyi lánchíd nevet, de a köznyelv egyszerűen csak Lánchídnak hívja.
Összeköti a Duna két partját, és engem a múltammal, a jelenemmel a jövőmmel. Ha egyszer a feleségem nem jönne vissza a teli szatyorral, nekem csak a híd marad, az eltéphetetlen láncaival.
Forrás: Major Edit Mérnökújság, internet
LACKFI kreatív írás / 2023. TAVASZ / SEMMI SEM TÖRTÉNIK