A zenekar első hegedűse játszotta a szólót. A magas fiatalember mutatós volt és közismert. Elkerülve a tolongást egy órával kezdés előtt már ott álltam a bejáratnál, hogy az oldalsor középtájának belső részére ülhessek. Bár a hanghatással nem lehet baj. Egy ilyen hely akusztikája még árthat is a darabnak, de látni is szerettem volna. A szórólap kevés információt közölt. Arvo Pärt 1935-ben született észt zeneszerző. Az legelismertebb kortárs alkotók egyike. Fratres című darabja különös hatással van a lélekre.
Akkor sem feltétlen gondolom, hogy a kortárs illik a templomba. Nem értem miért nem Bachot hoztak erre az alkalomra. A zeneszerző nevét hallottam már, de a darabot nem ismertem. Fészkelődve vártam az előadást.
A templom gyorsan megtelt. A zenészek elindultak az oltár elé készített székeikhez. A csendes zsibongás hangját az őket köszöntő taps ritmusa váltotta fel. Utolsóként a karmester és a szólista érkezett. Megállt egy pillanatra, befelé figyelt, majd vállához illesztette diószínű hangszerét. A vonót felemelve könnyed, vad táncba kezdett a húrokon. Fel-le emelkedő karjának lágy mozdulatai alatt zakatolt, zokogott a hegedű. Jajduló, éles hangjai betöltötték a teret és visszafojtották a lélegzetvételeket. A színes ablaküveg kékre, sárgára, pirosra festette a művésszel együtt. Nem tudtam levenni a szemem róla. A nénik is elfelejtettek csörögni cukorkás papírjaikkal.
Egyszerre rezzent a közönség, amikor a hosszú ujjak beletéptek a húrokba és ezzel egyidőben dobütés hallatszott. Ekkor lépett be a zenekar éteri színekkel, halkan, mintha a kupola freskójának angyalai játszanának. A következő hangokat csak rálehelték a hangszerekre. Meredten ültünk, mint akiket bűvölet ér. A szólóhegedű újra zaklatott lett, a földi világot tükrözve vissza, míg a zenekar megingathatatlan alapot húzott. Lassan egybefolyó hangokkal, a szférák zenéjét idézte. A templomon a nyitott ajtóknak köszönhetően bodzavirágillat futott végig. Feszített és emelt az áhítat. A szólista barna fürtjei ütemre csapódtak homlokán. Szinte önkívületben játszott. Üveghangjainál megfogalmazódott bennem, hogy Arvo Pärt hallja az Égi üzenetet.
Csak ekkor vettem észre őt. Kicsi volt és jelentéktelen. Gubancos fehér bundájából barna szemek bámultak a hegedűsre. Nem tudom mikor jöhetett be. Ahogy a zenészek észrevették és felé néztek, tekintetük a közönségét is odairányította. A zene elhalt, csend lett. A kiskutya lassan közelebb ment a zenekarhoz. Körmei jól hallhatóan koppantak a templom kövén. Jelenléte olyan váratlan volt, mint egy látomás.
– Testvérem! Ó bocsánat! Nem akartunk mi zavarni, ugye kisöreg?
Mintha karmester intette volna, úgy fordította egyszerre mindenki a fejét egy irányba. A templom félhomályához szokott szemeket elvakította a lemenő nap ellenfénye. Az ajtóban egy szakállas, hosszú hajú alak körvonalazódott. Baritonja bezengte a némult templomot.
– Gyere már ide testvérem, nem illik ilyet tenni, tudod? Biztos a muzsika csalta ide. Ne haragudjanak! Öreg már szegény. Tudják valamikor én is hegedültem, de aztán… Eljátszanák a kedvünkért mégegyszer? Itt az ajtóban lekuporodunk és meghallgatjuk.
A kiskutya komótos léptekkel visszakopogott, az alak pedig lehajolt hozzá, és az ölébe vette.
A közönség a zenészek felé fordult, azok összenéztek, majd a karmesterre, ő pedig a szólistára. A férfi a vállához illesztette hangszerét, és a vonót felemelve könnyed, vad táncba kezdett a húrokon. Fel-le emelkedő karjának lágy mozdulatai alatt zakatolt, zokogott a hegedű. A hatás épp olyan volt, mint először. Az záró hangok eljátszása után még hosszú másodpercekig lebegtek a hangok köröttünk, mire kitört a tapsvihar. Az alak és a kiskutya ekkor már nem volt sehol.
LACKFI ÍRÓI KURZUS 2023 TAVASZ – MŰVÉSZET ÉLETRE-HALÁLRA