Peter sorsa már öt évesen eldőlt. Nem a nagyváros poros utcái nevelték. Nem tologatott kisautókat, amikor szalamandrákat, teknősöket nevelhetett. Nem rohangált céltalanul, letaposva a virágokat és nem undorodott a békáktól, amikkel a zsebei rendszerint tele voltak.
Nem lett másféle kiskamasz, kezei lábai éppoly esetlenül lógtak. Nem volt felhőtlen fiatal kora, olyan, amiben nem nyomaszt a világ ökológiai jövője. Nem tudott tétlenül elmenni a tény mellett, hogy kevés a víz, koszos a levegő, miközben egyre több az ember, de leginkább amellett nem, hogy fogynak az erdők.
Nem volt kérdés, hogy mivel foglalkozik majd. Nem is mondta neki senki, ez csavargás és nem szakma fiam. Nem választotta a könnyebb utat, amikor erdőmérnöki diplomával a kezében, feleségével és hathetes kislányával egy hümmel-i pavilonba költözött. Reggelente nem aludt sokáig, és munka után nem hevert a kanapén újságot olvasva, mert maga termelte meg a rozsot a kenyeréhez, nevelte a kecskét a tejhez, a csirkét a tojáshoz.
Nem követte a járt utat, a hagyományokat, és nem értett egyet tanulmányainak nagy részével sem. Nem rohant. Lassan, figyelmesen közlekedett, és egyre több láthatatlannak vélt dolgot vett észre az erőben. Nem fárasztotta a szüntelen kutatás. Nem kételkedett saját tapasztalataiban. Nem adta fel elveit, amikor megtagadták újító módszerének kivitelezését, unortodox tevékenységgel vádolva őt. Nem érdekelték a modern gépek, amik komoly károkat okoztak az erdő talajtakarójában. Lóra cserélve őket folytatta erdőgazdálkodását.
Nem maradt hivatalát, – amivel immár négy tagú családját tartotta el – amikor folyamatos akadályokba ütközött. Nem volt hajlandó vegyszereket használni, de nem dörgölte a bürokrácia orra alá, amikor keze alatt, a két év alatt veszteségeket elszámoló erdő nyereségessé vált.
Tapasztalatait nem tartotta meg magának, könyvet írt róla. Nem foglalkozott azzal, hogy felfedezéseit figyelmen kívül hagyják, szaktársai kigúnyolják, több tudós is kritizálja furcsa elméletei miatt. Nem tágított, amíg tudományosan nem igazolta, hogy „a fák is társadalmi lények, akik/amik tanulnak egymástól és a környezetüktől, emlékeznek a múltra, és figyelmeztetik egymást a veszélyre. Nevelik a gyermekeiket, a kis növendék fákat, sőt, barátkoznak is egymással; olykor pedig kifejezetten ellenségesek.”
A fák egészségéért folytatott harcban a sajátját nem tudta megőrizni. Szíve nem bírta a terhelést, ezért nem maradhatott erdei környezetében. Mégsem fordított hátat neki. Bírálói ellenében újabb és újabb könyveket jelentetett meg, többet gyerekek számára, és nem szállt fejébe a dicsőség, amikor rendre bestsellerek lettek.
Nem maradhatott zárt világában. Egyre többen voltak kíváncsiak rá, de nem vált belőle celeb. A fák kommunikációjának nem hallható tartományát is megmutatta, bizonyítva hogyan beszélnek a „gyökereiken keresztül, és a talajban található gombahálózatokon át, mintha saját Wi-Fi-hálózatuk lenne.”
Peter Wohlleben első ránézésre nem emelkedik ki a többi ember közül, mégsem mondható szokványosnak. Nem csak az emberek, de az állatok és a növények beszédét is érti. Nem vágyott hírnévre, mégis ő a legismertebb erdész a világon. Egyesek szerint nem is teljesen ember. Ereiben a fák nedve is csörgedezik.
LACKFI ÍRÓI KURZUS 2023 ŐSZ FOKOZOTTAN (NEM) HŐS