A tű bekúszik a hurkon, s míg a kis kanyarintó mozdulattal magára csavarja és előre húzza a szálat, hozzákoccan a másik tűhöz. Az apró koccanások és az anyag nyikordulásai egyenletes ritmusban követik egymást. Kezeim soronként azonos táncot járnak. Kinyújtott mutató ujjam, mintha lassan integetne, tartja is, engedi is a többszörösen rátekert fonalat. Behajtott ujjaim alatt meleg fészekké válik a tenyerem. Belőle sejtek születnek, s egymásba kapcsolódva gyarapodnak, egy sor sima, egy sor fordított. Útjukat érintésem kíséri, s ha megakadnak, ujjpárnámat a tű hegyének támasztva segítem tovább őket. A tompa szúrások egy idő után mélyedést nyomnak a bőrredők közé. Idő, míg kisimul. Igyekszem egyenletesen dolgozni, de nem vagyok profi ebben.
Erős bennem a késztetés, neki még nincs sálja. Kék-szürke cirmosat kötök, hogy a nyakába köthessem, mert ezzel is kifejezem, kötődök hozzá. Már talán nem is szokás ez. Talán elég, ha karomban tartva őt a levelek táncát, s a köztük járó szél susogását, vagy a madarak csivitelését hallgatjuk? Vagy elég, ha összekucorodva könyvet lapozunk, minden mondókát csak félig énekelve, mert nincs még többre türelem? Plédben magamra kötve batyumamát játszva, Bóbitára táncolunk, míg a szemhéja lassan lecsukódik? Még nem vagyok profi ebben, de igyekszem nem kötni magamhoz jobban, mint ami őt szolgálja.
Vajon hol van a határ, amíg még segítem, s hol, mikor már túlságosan megkötöm? A fonalat sem szabad sem túl szorosan, sem túl lazán tartani. Gyengéd határozottsággal az anyag könnyed és puha marad. Idomul a nyakra, lágyan ölel. Az egymásba fonódó szálak tekervénye olyan, mint a DNS. Tőlem erednek, s benne épp úgy kanyarodnak. Orrának vonalát, mosolyának ívét magamban látom, mégis más. Szabad, mint az égen úszó felhők, miket együtt csodálunk. Velünk van pár évig, aztán elindul. A gyermek nem a miénk. Nagy felelősség őt jó irányba terelni, és megtanítani helyesen kötődni. A nehézség pedig abból adódik, hogy ő egyedi. Hiába vált be más anyának, nagymamának egy módszer, s osztja meg kéretlen elveit. Sablont nem húzhatunk, mert a miénkben más DNS szálak szőnek szövetet. Ebben senki sem lehet profi. Saját mintánkat adhatjuk csak tovább, s jobb esetben igyekszünk azt a gyermekhez igazítani.
Sálat ma már inkább boltban vesznek, de én megkötöm és remélem, érzi majd a meleg biztonságot, amit a kötődésem számára nyújt és a szabadságot, amivel a világot felfedezheti ennek védelmében. Kötés és engedés. Nem ezek helyes arányáról szól minden? Amint kialakul az egyik, már magában hordozza a másikat. Mint mikor járni tanul. Míg fogjuk a kicsi kezeket, minden pillanatban azok elengedésére készülünk. Aztán boldogan megtapsoljuk, mikor sikerülnek az első bizonytalan lépései. Most én is így lépdelek? Együtt indultunk egy új úton. Keressük a határainkat, ami hol egybe folyik, hol eltávolodik egymástól. Mi leszek én így mellette? Mivé alakul a nő, ha nagymama lesz? Hogy tud majd mindkét területen önmaga maradni, vagy hármon, mert közben anya is marad. Akkor jó, ha minden szálat egybeköt? A sál többszínű lesz, egy anya, egy nagymama, egy nő, amiben az árnyalatok egymásba simulnak, de jól el is különíthetők. Sorról sorra haladva, miközben a kötőtű elengedhetetlen koccanásai egyenletes ritmusban követik egymást. Ahogy az ükanyám DNS szálai összekötődtek az ükapáméval, és így tovább, míg elérkeztünk a legújabb generációhoz. Hányféle cirmos szín keveredik már ebben a vér szerinti kötődésben?
A sűrű szövésű szőttesünkben mindannyian egységet alkotunk.
LACKFI ÍRÓKURZUS/ 2023. TAVASZ / KETTEN EGY TEST
