(PS, azaz Petőfi Sándor)
Nyári napnak alkonyúlatánál, hősünk megállna a Tower Bridge hídjánál, ha éppen arra járna, de ő most kedves olvasó a Kárpátokkal ölelt alföldi táj, szép Tisza folyójának partján sétál, ami, mint tudjuk, Európában van, annak is a közepében, egyesek szerint két világ ütközőjeként. A történelmet tekintve lehet is benne valami, de most nem erről akartam mesélni. Szóval megállna a nyári napnak alkonyúlatánál, ha nem szőlőszagú gyönyörű ősz lenne, ami megtölti a kamrát és a lelket színnel és zamattal. Ősz van, s a folyó oly símán, oly szelíden ballag előtte, egy elhibázott döntésből adódóan, réges-régen nem parttalan medrében, hogy a nap sugára nem tud megbotolni habjai fodrába. Talán te is tudod, kedves olvasó, hogy a Föld kering a Nap körül, emellett forog a saját tengelye körül is, s ez a forgástengely 66,6 fokot zár be a keringési síkkal. Ez a ferde tengely okozza az évszakok változását, s a napsugarak beesési szögének változását is. Ha ez számodra bonyolult lenne talán, kérlek, nézz utána tanulmányaidban eme fontos ténynek.
A folyóparton, néma méltóságban, már csak egészen vékony erdősáv van, – mert a többit az ember kiirtotta – de az alkony most is üszköt vet fejére, s olyan, mintha égne s folyna vére. A folyó ennek tart tükröt, s vizén a piros sugárok, tényleg olyanok, mint megannyi tündér, kik táncot járnak. Ahol ő állt, homokos, koszos nagy kövek fedték a partot, védelemül szolgálva a hullámok eróziós hatása ellen, s begyűjtve a gyarló ember elhullajtott tárgyait. Némán mozdulatlan állt, mintha gyökeret vert volna lába, s az ünnepélyesnek nem nevezhető csendbe, egy madár csak néha füttyentett be. Tekintete előbb merőlegesen előreszegeződött, túlnan, véle átellenben éppen, majd feje mozdultával 45 fokban a vízfelszínre, végül függőlegesen lefelé irányult, ahol a lába előtt egy nyálkás üveg hányódott. Erről eszébe jutott az a mondat. „Meg kell végre tenned!”
Hányféle módon hangzott már el ez a négy szóból álló üzenet, amely annyi mindenre vonatkozhatott volna, de esetünkben csak egyről szólt. Legutóbb például némi megvetéssel, lesajnáló hangvétellel szólalt, ami fájt hősünk érzékeny lelkének. „Épp itt az ideje, hogy megtedd!” – visszahangzott fülében.
Ekkor a szél megborzolta szőke haját, meglebbentette vállára terített kendőjét és bebújva ruhája alá játékosan végigsimította combjai belső felét. Testét borzongás járta át. Ebben a pillanatban nem tudta volna megmondani, hogy mind ezt a szél, vagy a hang okozta a fejében. Valahogy azonban elhitte, így kell lennie, eljött az idő. Ujjaival lassan végigsimította mellkasát, keze megállapodott a köldöke alatt és az ott lévő zsebből előhúzott egy kicsi üveget. Áttetsző, enyhén bézsszínű folyadék csillant benne. Megteszi. Most először és utoljára. Odaadja magát ennek a hosszú eljárással készült kivonatnak, hozzon bármit is. A gondolattól, árvízként vágtatott ereiben a vér, mintha át akarná szakajtani a gátot, s szívének dobogása félrevert harangként zúgott a fülében. Erőt vett magán mégis. Remegő kézzel a szájához emelte és meghúzta az üveget. Nem sok kellett hozzá, s lelke édes, mély mámorba szédült, de nem a természet örök szépségétül, hanem az üvegben rejtező birspálinkától. A folytatást kedves olvasóm, a fantáziádra bízom.
2023 Lackfi kreatív írás feladata- “Csócsáljunk kliséket” címmel
