Ismersz! Sose engedtem vóna el! Foggal-körömmel tudok küzdeni. Szedtem is a lábam, ahogy mindig, amikor hozom a becsülettel megszerzett zsákmányt. Már majdnem az erdő közepén jártam, amikor meghallottam a hangját! Te! Iszonyat hangja van, ahogy vonyíkol. Azt gondolnád, hogy ha már úrinépnek gondojja magát, van tartása, de ennek nem vót, csak kétségbeesésse. Hát, mondjuk meg is tom érteni! Nem lettem vóna a helyébe. Te! Azért pont a lompossal! Brrrr. Szóval futok, mint a pinter. Hogy? Hogy az sprinter? Na! Hát mindegy az! Egybuldog. Mi? Hogy egykutya? Há ezt mondtam én is. Figyejjé má jobban! Most jön a jó rész! No! Szóval futok, azt hallom, ahogy vonyíkol. Mán csak megálltam megnézni, mán csak az érdekesség végett is. Hogy tudjam neked mesélni. Úgy is mindig azt mondod egysíkú az életet a sok poronyt mellett. Oszt honnan jött a hang? El se hiszed! A tetejibül öregem! A fa tetejibül. Hát kénytelen vótam felmászni, mert alulról csak egy vonyíkoló szőrcsomót láttam belőle. Mondjuk gondótam én egyből, hogy ő az! Csak neki van ilyen puccos bundája. Persze! Színátmenetes, meg szőrhosszátmenetes. A fene a jó dógát! No! Kapaszkodok felfelé, a fogaim közt szorítom a becsülettel megszerzett zsákmányt, mert ismersz! Hozom mindig, oszt sose engedném el. De azért amikor megláttam ott fenn beszorulva, épp a lompossával, hát erősen egybeugrott az én gyomrom is. Nem! Egyáltalán nem vagyok nyápic, de ez egy kényes ügy. Ezt csak egy férfi érti igazán, bár jelen helyzetben te is megérthetnéd. Szóval muszáj vót neki segíteni. Nem vagyunk jóba, de azé én nem vagyok görény. Letettem egy biztos helyre a zsákmányt, oszt megpróbáltam valahogy segíteni.
Te! Nem hiszed el! Mondtam – bár nem szívesen nyúlok senki lompossához – hogy segítek húzni, de ordított, mint a fába szorult féreg, hogy hozzá ne nyújjak. Hehe… tényleg. Ez de jó! Vágod? Fába szorult féreg. Mást kellet kitalálni. Ismersz! Mindenre van megoldásom. Elkezdtem körberágni a fa hasadékát, hogy lazuljon a szorítás. Öregem! Nem hiába örökültem apámtól ezeket a metszőket! Addig küzdöttem, míg ki bírta húzni.
Te! Nem hiszed el! Szörnyen nézett ki. Na oszt akkor mit csinált őkelme? Még elkezdte mondani, hogy látja, hogy a zsákmány az ő családi fészkéből van, mert felismeri a lelőhelyről, pontosan tudja honnan gyűjtötte be, és hogy oké, hogy megmentettem, de ez nem szép, hogy kirabolom őket, mikor neki van négy porontya, és akkor ezek szerint máskor is én voltam, aki elvitt a készletből, és most mennie kellene jelenteni az erdei felügyelőségen, de amiatt, hogy megmentettem, szemet húny felette, de most már, hogy tudja ki vagyok, meg ne próbáljak a közelükbe menni, mert jótétemény ide, vagy oda, nem fogja félteni a bundáját, és nekem ugrik, ha ez mégegyszer előfordul, azzal fogta, oszt elvitte a mogyorót.
Most mondjad meg! Hát hála az ilyen? Csak azé, mert neki bundája van? Hát mivel másabb egy mókus mint én? Épp olyan rágcsáló, csak jobb a píárja!
Hát persze, hogy onnan hoztam mindig. Hát honnan kellett volna tudnom, hogy az valakié. Ollyan szépen fel be vót raktározva. Meg, nem tudtam én, hogy négy gyereke van. De különben is! Mi az a négy, amikor nekünk tizenegy van. Neeem! Nem sejtettem, hogy az valakié, különben nem hoztam vóna el. Hát patkány vagyok én nem görény! Mi? Hogy láttad az erdei felügyelet levelének darabját a tűzben? Hogy a mókus rajtakapott, miközben el akartam lopni? Te! Az nem nekem szólt. Azé égettem el.
Te! Hát nem hiszed el? Jóvan. Azt gondósz, amit akarsz. Csak nyugodjá meg, tegyed le a sodrófát, mert nem érek most erre rá. Azonnal mennem kell zsákmányé. Csak gondoljad meg, itt a sok éhes poronyt! Majd jövööök!
2023 Lackfi kreatív írás – Fedősztori – címmel
