A tavaszi nap még elég alacsony szögben süt be ahhoz, hogy a fényesre kopott, fa karosszékben üldögélve az arcát melegítse. Nem is hagy ki egyetlen napot sem, hogy ezt élvezze. A hajnali ima után leül ide. A rácsokkal szabdalt fénycsóva lassan csúszik lejjebb a mellkasára. Behumott szemmel figyeli a bőre örömét, ami még akkor is tartja az érzést, amikor már a szíve tájékát világítja a sugár. Átmelegíti a hűvös éjszaka után, mint a kövek zugából előbújó, dermedt gyíkot. Békésen mosolyog. Talán el is szundít. Az erdő zaja burok mögül ér el hozzá, a madarak csicsergése, a levelek zúgása, az öreg tölgy nyikorgása és az ágak reccsenése amint valaki rájuk lép. Valaki rájuk lép. Lehet őz, róka, de ez most más. Erőteljes, törtető. Nem egy valaki. Mire ezt felfogja, már kopognak a barlang bejáratát eltorlaszoló fa tákolmányon. Nem mozdul, de a burok eltűnik.
– Hahó! Itt van?
– Persze, hogy itt van, hol lenne!
– Nézzétek ott ül – kiáltja el az egyik magát az ablak előtt – Lehet, hogy nem is él?
Nem mozdult, hátha elmennek. Szemét szorosan zárva tartotta. A jóleső meleg béke elillant.
– Mindjárt kiderül – mondta az egyikük, és már tolta is be az ajtót helyettesítő egybeszőtt gallyakat.
Suhancformák tódultak be a barlangba és mindent szemügyre vettek. A kényelmesnek nem nevezhető ágyat barna pokróc fedte. Egy rozoga asztalon, egy polcon kívül, amin három könyv és két gyertya ült, csak egy régi szekrényféle, és egy rozsdás sparhelt volt. A remete döbbenten ült. Hirtelen nem találta a szavakat. Mi ez az arcátlan viselkedés? Hogy mernek így rátörni.
– Mit akartok itt?
– Dolgozatot kell írnunk példaértékű emberi életekről. Aki nyer, az elmehet a pápalátogatásra. Maga a remete, nem?
– Honnan tudtátok, hogy itt vagyok?
– Péter atya mesélte hittanon, hogy van egy remete, Farkas Imre, aki Istennek szentelte az életét és lemondott minden földi hívságról.
– Itt tetszik élni télen is?
– És mit eszik és iszik? Én például szomjas vagyok.
– Engem az érdekelne hol a slozi? – záporoztak a kérdések felé.
Rég nem érzett kellemetlen szorítás kerítette hatalmába, és újra elöntötte a melegség, de ez most egyáltalán nem esett jól. Farkas Imre. Idegenül csengett a név. Feltápászkodott a helyéről.
– Mi az, hogy mit eszek? És mi az a slozi?
– Hát a wc? Hol intézi a dolgát? – röhögött az egyik fiú, mire mind vele nevettek, kivéve a lányt, akik zavartan sütötte le a szemét, és oldalba bökte a kérdezőt. Ettől ő is elvörösödött és bűnbánóan simult a lányhoz.
Amikor egyikőjük a régi bibliáját fogta kezébe, a remete végleg dühbe gurult. Keze ökölbe ugrott és előre lendült.
– Azt azonnal tedd le! Mit képzeltek ti magatokról? – ordított rájuk.
Éles hangja visszacsapódott a szürke kövekről és ekkor bevillant, ami ide űzte, és az elfogadás, megbékélés, amire Jézus tanította. Csendesen megkérdezte őket.
– Mit szeretnétek hallani?
– Az Atya azt mondta, a remete önmegtartóztató életet él. Hogy maga példa. Hogy csinálja? Nincs internet, telefon, bolt, alig találtuk meg a semmi közepén.
– Nincs szükségem semmire, az erdő ellát, és nem vagyok példa. Vizet tudok adni, ha kértek, a forrásból hozom. A wc a ház mögött van, pottyantós. A könyvekhez ne nyúljatok – válaszolt, azzal leakasztotta a szögről a foltozott tarisznyáját és otthagyta őket.
Kiment a sziklához. Nem volt egyedül. A rémült majd üvegessé vált fiatal katona tekintete mindenhová elkísérte. Imádkozott. Uram! Adj nekem erőt, hogy elviseljem, ami nem tudok megváltoztatni…
LACKFI kreatív írás / 2023 TAVASZ / ALIG ÉLŐ TÖRTÉNELEM