Az ilyentájt nyugodt víztükör felszínén ezüstvillanás jelezte, hogy Balin, kilőtt nyílként siklott végig alatta. Fontos bejelentés hajtotta a Fűzfatövi Soktavasztlátott Uszonyosok Otthonába. Az örökké fecsegő Kecsege úr rendeltette ide, haladéktalan kivizsgálást követelve. Fürge Csellét szalajtotta, és a vízi fullajtár lelkére kötötte, hogy jelezze felháborodását a vízügyi ellenőrnek, mert hal-atlan az a ribillió, ami tegnap óta ott zajlik.
Balin első útja az intézmény konyhájába vezetett. A kagylótálak azonban csillogóra tisztogatva álltak. Egy algafalat, egy szem békalencse nem sok, annyit nem talált, amiből mintát vehetett volna. Viszont a soktavasztlátott uszonyosok még mindig buliztak. Átsietett a nagyterembe. Szinte zavarba jött a látványtól.
A 75 éves Pénzes Pér épp a nevét hazudtoló 80 éves Leány Koncért fűzte, uszonyával olyan helyeken borzolgatva pikkelyeit, amiket tisztességes hal meg nem engedne. Magyar Bucó a Sujtásos Küsszel uszonypacsizott a hínárkanapén, Kőfúró Csík egy üres csigaházban taszigálta a 95 éves, úszásképtelen Bodorkát, míg a 87 éves Fenékjáró Küllő a hátán fetrengett, szemérmetlenül mutogatva villás úszóját. Még a legöregebb lakó, a 102 éves Harcsa is úgy lebegett önkívületben, hogy felfelé álltak a bajuszai.
– Neptunusz szakállára! Mi ez fertó?- csapott egyet uszonyával Balin, a vízügyi ellenőr, aki azonnal felismerte, hogy nem az este elfogyasztott aprórákos ’alászlé okolható ezért az állapotért – Itt Naphal van! – kiáltotta.
Azonnal kikérdezte a személyzetet. A kapatos ápoló, Szilvaorrú Keszeg, látni vélte Menyhal társaságában, tegnap a déli sugárban, ami egészen mélyen fényesíti meg a vizet. Zöldeskéken villant. Mármint nem a déli sugár, hanem a Naphal.
Busa az igazgató, nagy fejével az Amur felé bökött, aki szakácsként köztudottan odavolt a zamatos növényzetért. Ott bukkan fel leggyakrabban a friss hínárosban, a Naphal is. Aranyló színe volt, amikor összeakadtak. Mármint az Amurral.
Botos Kölönte meg, az őr, aki mindent is látott, mert szemei kétfelé forogtak morcos ábrázatán, a takarító Sügérre vallott. Messziről hirtelen nem lehetett megállapítani melyikőjük oldala csillan halványnap színben.
Ha a színben nem is, abban egyetértettek, hogy errefelé tartott tegnap dél tájt, mármint Naphal és csak úgy ragyogott. Ez bolondíthatta meg az iszapos fűzfagyökér homályában, csendesen éldegélő, soktavasztlátott uszonyosokat. A ragyogás.
Balin vízügyi ellenőr újra kutatásba kezdett az intézményben. Izgatottan siklott végig egyik helyiség után a másikon. Hol a tükör csillant szivárvány-arany színben, hol az aprókavics a tisztálkodóban, de Naphal nem volt sehol. Legvégül újra a nagyterembe ment, ahol a függönyhínár libbent fényesen, de hiába csapott oda, csak a lakók huncut rázkódásának finom rezgését érzékelhette.
– Hol a Naphal?
– HOLA hal? Naphol?- lebegtek a lakók.
– Látom a szemükön a csillogást!
– Csillan-villan. Ugyan! Nincsen!
– Ráadásul aranyszínben? – passzírozta át uszonyán Balin.
– Ősz van. Ellenőr úr! Ilyenkor messze innen.
A vízügyi ellenőr mérgesen hagyta el az otthont! Sebesen úszott át Kecsegéhez, kiosztva, hogy máskor ne fecsegjen. Nem vagyok én csikóhal, hogy lóvá tegyenek, dühöngött, de visszanézni a Fűzfatövi Soktavasztlátott Uszonyosok Otthonára nem mert volna. Biztos volt benne, hogy a buborékablakban aranyszín villanást látna az ezüstpikkelyesek között. Vissza se evickél a Vízügyi hivatalba. A bizsergés miatt a farokúszója környékén, inkább hazaúszik és megbeszéli a feleségével azt a régen félbemaradt ikratémát
LACKFI ÍRÓI KURZUS 2023. ŐSZ. 3 MESEKRIMI
Példaszöveg: LÁZÁR ERVIN: LÓ A HÁZBAN