Az elmúlt években várakozásaim egymásra rakódtak, mint a föld rétegei. Némelyek meg is kövültek talán. Persze vannak, amik átértékelődtek, helyet cserélek és akad olyan is, ami elszállt. Elengedtem. Már nem várok rá.
A legfontosabb várakozásom – ami végig a többi felett lebegett – sem egységes. Volt, hogy szerelmes izgatottság uralkodott el rajtam, türelmetlen lettem miatta és volt, hogy bölcs, boldog nyugalom szállt meg. Nehezebb időkben elterelődött kicsit a figyelmem, elkeseredtem, talán a hitem is megrendült, de ez a várakozás olyan élénk és reménnyel teli volt, hogy mindenkor segített felemelni a fejem. Mária várhatott így a kis Jézusra. Tudta is, nem is, értette is, nem is, mi vár rá.
Vártam az idén emberibb hangra, őszinte beszédre, bátor szembenézésre, gyógyulásra, megértésre, csodára és nevetésre, de leginkább a változásra. Különösen a reménytelennek látszó, fájdalmas időkben, a gyarló emberi magatartás kereszttüzében. Vártam olyan dolgokra, amelyek talán sosem jönnek el. És vártam Rá.
Ahogy telt az idő, létezése egyre kézzelfoghatóbb lett. Gondolatból átalakult érzéssé, aggodalommá, örömteli látomássá. Egy idő után bátorságot merítettem és vásároltam neki egy-két apróságot. Aztán tervezni kezdtünk, mert az ígéret szerint közeledett a napja, hogy megérkezik. Már beszéltem hozzá és közvetve megsimogattam. Egy alkalommal, egy erős pillanatra, éreztem a lelkemben a hozzá való mély kapcsolódást is, de továbbra is csak a várakozás volt biztos és állandó.
Már a fa is állt. Feldísztettük. Aztán énekeltem neki. Kicsit vitáztunk róla, mindenki félt valamitől. Hogy lenne jobb, ha jönne? Én bíztam benne. Ő pedig várt, ezért mi is ezt tettük. Minden készen állt az érkezésére, így jobb híján finomakat ettünk, sétáltunk, játszottunk, sóhajtoztunk és vártunk. Megfoghatatlan volt, hogy hamarosan kézzelfogható lesz.
Az a nap is úgy indult, mint a többi, az elmúlt időben. Reggel a gyerekek a szokott módon indultak el, megöleltem őket és tettem a dolgom. Fürdőszoba takarítás, főzés, mosogatás, kutya-macskaetetés. A karácsonyi üzenetek jöttek, mentek, bennük sok szeretet. Valahogy azonban minden távolinak tűnt. Aztán a gyerekek telefonáltak, hangjukban enyhe feszültséggel. Nem jönnek most vissza, bent maradnak a kórházban.
A várakozás ettől a pillanattól kezdve átalakult, a fülemben dobogott, a lelkemben zakatolt, a gyomromban görcsölt, a szívemben repdesett, de mindenképp enyhe szorítással fogta közre a lényemet. A macska furcsán nyávogott és dörgölőzött. Ellenőriztem a tálkáit. Volt előtte étel és víz. Megsimogattam, de elszaladt. Az ebéd elkészült, de nem volt kedvem enni.
Jött az üzenet, még várakoznak. Több órája ülnek egy kanapén, maszk az arcukon és várnak, hogy valaki hozzájuk szóljon, ha már rábeszélték őket, hogy maradjanak. A fiam messengeren morgott, én igyekeztem nyugtatni. Nem működött.
Így várakozni nehéz. Ha jóra készülünk is tehetetlenné teszi az embert. Megpróbálja a hitünket az aggodalom, amit minden erőnkkel igyekszünk távolt tartani, miközben erősen fohászkodunk a jászolba születő Istengyermekhez. Ő tudja csak, mi vár ránk.
Lassan telt az idő. Egyszer csak feltűnt a csend, ami egész nap körülvett bennünket. Egy két rövid szó hagyta csak el a szánkat. Nem beszéltünk. Forogtunk a saját gondolatainkban. Délután leültem egy kicsit pihenni. A macska végignyúlt rajtam és dorombolt. Nem moccantam. Jól esett. A telefon pittyenése törte meg a csendet. Néztem a mosolygós szemű fotót, mert csak ennyi látszott belőlük a maszk és a védőöltözet mögül. A fiam és a lányommá fogadott menyem. Megüzenték, hogy jól vannak, túl a burokrepesztésen.
Az öt perces fájásokat még jelezték, de aztán eltűntek. Maradt a csend és a várakozás. Ezek az órák hosszabbaknak tűntek, mint az elmúlt kilenc hónap, mint a kiírt időpont óta eltelt hat nap, amikor minden pillanatban jöhetett a baba. Szenteste van. Érkezik a Messiás. Csak erre tudtam gondolni.
Kerestem valami karácsonyi limonádéfilmet, és igyekeztem nem öt percenként a telefonomat nézni. Nassoltam, vizet ittam, járkáltam. A nyakam beállt a feszültségtől. Aztán felvillant egy fotó, amitől egy pillanatra megállt a szívverésem. Pontosan tudom, hogy levegőt sem vettem, mert rögtön a fotó után egy pár másodperces videó is érkezett. Hallottam és láttam Őt. A várakozás semmivé lett. Megtestesült.
Újra és újra néztem a panaszkodó babaszájat, a maszatos fejecskét és folytak a könnyeim. Valahonnan elképesztően mélyről, előtört a fájdalommal vegyes öröm. Felszakad bennem az elvesztett magzataim meg nem élt gyásza, a huszonegy éves koromtól hordozott, hiábavaló gyermek utáni vágyam, és a feloldozás megváltó érzése, ezáltal az apró, élénk tekintetű fiúcska által, aki vér a véremből, a gyermekem gyermeke.
A várakozás számtalan pillanatában idéztem és éltem át újra a fiam születésének egy-egy jelentős pillanatát. Próbáltam magamban helyre tenni a gondolatot, hogy hamarosan neki lesz fia. Most pedig láttam, ahogy a karjában tartotta.
Megnyugodtam. Ebben a megszentelt időben nem várok semmire. Talán csak arra, hogy a fiam fáradtan hazaérjen a kórházból, és miután megöleltük egymást, meghallgathassam élete egyik legjelentősebb várakozásának történetét.
Megjelent a Litera-Túra Művészeti Magazinban.
https://www.facebook.com/zsuzsi.mdanyi/posts/4642274059188585
https://www.facebook.com/literaturamuveszetimagazin/posts/4753539104737690
