Danyi Zsuzsi

„ Él bennem a késztetés...”

Várakozás

Az elmúlt években várakozásaim egymásra rakódtak, mint a föld rétegei. Némelyek meg is kövültek talán. Persze vannak, amik átértékelődtek, helyet cserélek és akad olyan is, ami elszállt. Elengedtem. Már nem várok rá.

A legfontosabb várakozásom – ami végig a többi felett lebegett – sem egységes. Volt, hogy szerelmes izgatottság uralkodott el rajtam, türelmetlen lettem miatta és volt, hogy bölcs, boldog nyugalom szállt meg. Nehezebb időkben elterelődött kicsit a figyelmem, elkeseredtem, talán a hitem is megrendült, de ez a várakozás olyan élénk és reménnyel teli volt, hogy mindenkor segített felemelni a fejem. Mária várhatott így a kis Jézusra. Tudta is, nem is, értette is, nem is, mi vár rá.

Vártam az idén emberibb hangra, őszinte beszédre, bátor szembenézésre, gyógyulásra, megértésre, csodára és nevetésre, de leginkább a változásra. Különösen a reménytelennek látszó, fájdalmas időkben, a gyarló emberi magatartás kereszttüzében. Vártam olyan dolgokra, amelyek talán sosem jönnek el. És vártam Rá.

Ahogy telt az idő, létezése egyre kézzelfoghatóbb lett. Gondolatból átalakult érzéssé, aggodalommá, örömteli látomássá. Egy idő után bátorságot merítettem és vásároltam neki egy-két apróságot. Aztán tervezni kezdtünk, mert az ígéret szerint közeledett a napja, hogy megérkezik. Már beszéltem hozzá és közvetve megsimogattam. Egy alkalommal, egy erős pillanatra, éreztem a lelkemben a hozzá való mély kapcsolódást is, de továbbra is csak a várakozás volt biztos és állandó.

Már a fa is állt. Feldísztettük. Aztán énekeltem neki. Kicsit vitáztunk róla, mindenki félt valamitől. Hogy lenne jobb, ha jönne? Én bíztam benne. Ő pedig várt, ezért mi is ezt tettük. Minden készen állt az érkezésére, így jobb híján finomakat ettünk, sétáltunk, játszottunk, sóhajtoztunk és vártunk. Megfoghatatlan volt, hogy hamarosan kézzelfogható lesz.

Az a nap is úgy indult, mint a többi, az elmúlt időben. Reggel a gyerekek a szokott módon indultak el, megöleltem őket és tettem a dolgom. Fürdőszoba takarítás, főzés, mosogatás, kutya-macskaetetés. A karácsonyi üzenetek jöttek, mentek, bennük sok szeretet. Valahogy azonban minden távolinak tűnt. Aztán a gyerekek telefonáltak, hangjukban enyhe feszültséggel. Nem jönnek most vissza, bent maradnak a kórházban.

 

A várakozás ettől a pillanattól kezdve átalakult, a fülemben dobogott, a lelkemben zakatolt, a gyomromban görcsölt, a szívemben repdesett, de mindenképp enyhe szorítással fogta közre a lényemet. A macska furcsán nyávogott és dörgölőzött. Ellenőriztem a tálkáit. Volt előtte étel és víz. Megsimogattam, de elszaladt. Az ebéd elkészült, de nem volt kedvem enni.

Jött az üzenet, még várakoznak. Több órája ülnek egy kanapén, maszk az arcukon és várnak, hogy valaki hozzájuk szóljon, ha már rábeszélték őket, hogy maradjanak. A fiam messengeren morgott, én igyekeztem nyugtatni. Nem működött.

Így várakozni nehéz. Ha jóra készülünk is tehetetlenné teszi az embert. Megpróbálja a hitünket az aggodalom, amit minden erőnkkel igyekszünk távolt tartani, miközben erősen fohászkodunk a jászolba születő Istengyermekhez. Ő tudja csak, mi vár ránk.

 

Lassan telt az idő. Egyszer csak feltűnt a csend, ami egész nap körülvett bennünket. Egy két rövid szó hagyta csak el a szánkat. Nem beszéltünk. Forogtunk a saját gondolatainkban. Délután leültem egy kicsit pihenni. A macska végignyúlt rajtam és dorombolt. Nem moccantam. Jól esett. A telefon pittyenése törte meg a csendet. Néztem a mosolygós szemű fotót, mert csak ennyi látszott belőlük a maszk és a védőöltözet mögül. A fiam és a lányommá fogadott menyem. Megüzenték, hogy jól vannak, túl a burokrepesztésen.

Az öt perces fájásokat még jelezték, de aztán eltűntek. Maradt a csend és a várakozás. Ezek az órák hosszabbaknak tűntek, mint az elmúlt kilenc hónap, mint a kiírt időpont óta eltelt hat nap, amikor minden pillanatban jöhetett a baba. Szenteste van. Érkezik a Messiás. Csak erre tudtam gondolni.

Kerestem valami karácsonyi limonádéfilmet, és igyekeztem nem öt percenként a telefonomat nézni. Nassoltam, vizet ittam, járkáltam. A nyakam beállt a feszültségtől. Aztán felvillant egy fotó, amitől egy pillanatra megállt a szívverésem. Pontosan tudom, hogy levegőt sem vettem, mert rögtön a fotó után egy pár másodperces videó is érkezett. Hallottam és láttam Őt. A várakozás semmivé lett. Megtestesült.

Újra és újra néztem a panaszkodó babaszájat, a maszatos fejecskét és folytak a könnyeim. Valahonnan elképesztően mélyről, előtört a fájdalommal vegyes öröm. Felszakad bennem az elvesztett magzataim meg nem élt gyásza, a huszonegy éves koromtól hordozott, hiábavaló gyermek utáni vágyam, és a feloldozás megváltó érzése, ezáltal az apró, élénk tekintetű fiúcska által, aki vér a véremből, a gyermekem gyermeke.

A várakozás számtalan pillanatában idéztem és éltem át újra a fiam születésének egy-egy jelentős pillanatát. Próbáltam magamban helyre tenni a gondolatot, hogy hamarosan neki lesz fia. Most pedig láttam, ahogy a karjában tartotta.

Megnyugodtam. Ebben a megszentelt időben nem várok semmire. Talán csak arra, hogy a fiam fáradtan hazaérjen a kórházból, és miután megöleltük egymást, meghallgathassam élete egyik legjelentősebb várakozásának történetét.

 

Megjelent a Litera-Túra Művészeti Magazinban.

https://www.facebook.com/zsuzsi.mdanyi/posts/4642274059188585

https://www.facebook.com/literaturamuveszetimagazin/posts/4753539104737690

Facebook
LinkedIn
Email

Ajánló

Próza még:

Allora

8 éves leszek amikor az elsőt haza hozom és apámé mellé teszem közvetlen a kapu

A víz illata

Lehajtott fejjel nézem a víztükröt. Illata észrevétlen kúszik az orromba, és kioldja a lelkemre kötött

A remete

A tavaszi nap még elég alacsony szögben süt be ahhoz, hogy a fényesre kopott, fa

Láncok

Gróf Széchenyi István nagy álmát váltotta valóra. Az ihletet Angliában kapta, amikor meglátta a Hammersmith-et.

Példakép

Mint a kerti törpe állok és vacogva figyelem a kertet, a felhők félelmetesek, székek felborulva,

Rozsdabarna

Alkonyodott, amikor autóval az automata elé gördült. Az informáló levelek, az elmúlt napokban már több

Kötni és engedni

A tű bekúszik a hurkon, s míg a kis kanyarintó mozdulattal magára csavarja és előre

Repülj madár

A kertbe, ahová most magam megyek, egyikünk sem szeretett járni. Pedig rendezett. A fák, bokrok,

Szeme, mint barna tó

Távolról érkezik hozzám a lépések alatt reccsenő padló hangja. Azt álmodom, hogy apám jön, és

Haláltánc

Elválaszthatatlanok voltak. A szoba sarkában érezték magukat a legjobban. Ide nem tűzött be a nap,

Becsületes zsákmány

Ismersz! Sose engedtem vóna el! Foggal-körömmel tudok küzdeni. Szedtem is a lábam, ahogy mindig, amikor

Ragaszkodás, Megjelent a Szószóró oldalán

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid02bX89oqZygRaJK4wFCnaE1q3diQYABquTUwhQXJLRBxDXWXfeCGXbwSkNgpXHzLp1l&id=100066508029027 Ha Hokksundban vagyok, gyakorta végigjárom a Skotselvveien úttól jobbra eső, két bánya között található

Nem érek én arra rá fiam!

Nagyapám ötvenkét évesen, hét gyermekkel hagyta özvegyen nagyanyámat közvetlenül a háború után. Anyám csak két

Akitől a gép fennmarad

A fiatal, sportos férfi íróasztalán, ahová leülök mellé, egy laptop és két nagyméretű félköríves monitor

Répafarmer

Egy meleg nyári hétvégén haza kellett ugranom, hogy a szülői ház kertjét rendbe tetessem. Alig

Legújabb bejegyzések

Kevés utazás színesíti az életem.Vannak országok ahova egyáltalán nem vágyok, ilyen pl. Amerika, és van,

Szolnoki ANZIX

Az egyik legkedvesebb koncerttípusom a Szolnoki Szimfonikusokkal az ANZIX. Pár évvel ezelőtt indult el egy

Gyöngyház felhő

Norvégia földjére először 2022. augusztusában léptem, nem kirándulási céllal. Nem kényszerből, de nem is igazán

Fogalmazási verseny

Novemberben kaptam egy kedves üzenetet: “Szia, drága Zsuzsi! Szeretnénk meghívni a Szegő Gábor Általános Iskola