A férfi, aki minden nap végig ment a körúton, sosem szólt senkihez. Szinte mindig lehajtott fejjel járt, hogy ne kelljen más szemébe néznie. Nadrágja alját, ami egyre lejjebb ért, ahogy a férfi fogyott, már rongyosra súrolta a föld. Egykor elegáns ballonkabátjának gallérját rejtőzködésre használta. Fejébe húzott kopott kalapja alól, épp csak a föld azon részét látta, ahová lépett. Úgy tűnt, vakon is képes lett volna végig járni az utat, és valószínűleg pontosan tudta, hány lépést kell megtennie házának kapujától a végcélig.
Egy nap egy autó gurult mellé, és a sofőr kiszólt a letekert ablakon.
– Elvinnélek haza, hogy beszélgethessünk egy kicsit.
– Nem köszönöm! Másfelé is van dolgom, nem szeretnélek feltartani – válaszolt a férfi azon a furcsa orrhangon, ami rá volt jellemző, de a tekintetét sem fordította az autós felé.
Haladt tovább, így az autós is kénytelen volt mellette gurulni.
– Próbáltalak hívni telefonon, hogy megtudjam, hogy vagy, de sosem veszed fel.
– Sok dolgom van mostanában.
– A srácokkal azon gondolkodtunk, hogy adnánk egy nosztalgiakoncertet. Szeretnénk, ha eljönnél.
– Most nem tudok, ne haragudj. Rengeteg az elintéznivalóm.
– Mondd, tehetünk érted valamit? A barátaid vagyunk, bármiben segítenénk!
– Nem, köszönöm. Jól vagyok.
– Megértem, hogy nehéz, de ennek már kilenc éve. Talán ideje volna….
Az autóban ülő férfi nem folytatta a mondatot. Maga sem tudta mit mondjon. Nem először próbált kapcsolatot tartani egykori barátjával, zenésztársával, de hiába. A ballonkabátos ekkor a kereszteződéshez ért, és rövid köszönés után befordult a Nefelejcs utcába. Ide az autós már nem követte. Elhajtott. A férfi pedig pár méter után elérkezett a kapujához, és bement a kertjébe. Állt egy kicsit egy fenyő előtt, és üveges tekintettel meredt a fa tüskéi közé. Ott is az emlékeit látta, egy karácsonyét. Szinte minden percét abban a tizenkét évben töltötte. Se előtte, se utána nem létezett számára semmi, ami felért volna a tizenkét év egyetlen pillanatával is.
A férfi, aki minden nap végig ment a körúton, folyton a fejében játszódó filmet nézte.
Súlyos nyúlszájjal született, és a műtét nem tudta szépen helyre hozni az arcát. Emellett egyik kezén, csak négy ujj volt. Úgy érezte, hagyni kellett volna megfulladni, amikor az anyatej az orrán bugyborékolt kifelé, majd a légcsövére szaladt, miközben anyja megpróbálta szoptatni. Az anyja, amíg élt, küzdött érte, de korán elment, és nem tudta megvédeni a világ gonoszságától. Gúnyolták, kiközösítették külseje miatt.
Gyerekkorában csak a szájharmonikája, és a könyvek voltak a barátai. Mindent kiolvasott, amit csak lehetett, és kitűnő tanuló volt, mégis alig várta, hogy a kötelező iskolaéve leteljen. Azután nem ment többet közösségbe. Egy hatalmas vállalat raktárának legmélyén dolgozott, hogy minél kevesebb emberrel kelljen találkoznia. Rendszerint zenét és irodalmi műsorokat hallgatott. Egy alkalommal, kétszekrénynyi jogi iratot tettek elé. Az egészet elolvasta, rendszerezte, iktatta. Közben észrevett egy hibát. Névtelen levélben megírta a vállalat jogászának. Ezzel egy komoly büntetéstől mentette meg a céget. A jogász addig nyomozott, míg ki nem derítette, hogy a raktárostól jött a levél. Szerette volna maga mellé venni, de a férfi nem mozdult zárt világából. Ettől kezdve egyre többen jöttek hozzá segítséget, tanácsot kérni. Ha valaminek utána kellett nézni, ő megtette, és sikerrel írta meg a hivatalos leveleket.
Egy meleg nyári napon egy csinos nő kopogtatott be két négyzetméteres irodájának ajtaján. Teljesen zárt ruhában, nyakában sállal, napszemüvegben érkezett. Halkan, bátortalanul beszélt. Egy kérvényt szeretett volna vele megíratni. A férfi fel sem nézett a leltárkönyvből. Hallgatta a kedves hangot, és érezte az asszony frissen mosott hajának illatát, amit a nyitott ablak, és ajtó közt járó légmozgás sodort felé. Kellemes érzés árad szét benne. Ez zavarta. A szemét nem emelte fel, csak szorította kezében a tollat, és mogorván elutasította a nőt.
– Nem tudok segíteni! Nagyon sajnálom ehhez nem értek. Kérem, forduljon máshoz!
A nő tétován állt még pár pillanatig, majd, amikor elindult volna, a raktár másik végében valaki kinyitotta az ajtót, és a huzattól a kis iroda ajtaja becsapódott. A nő felsikoltott, ijedtében arrébb ugrott, mire a heves mozdulattól leborult az asztal sarkáról egy teljes stóc papír, elöntve az apró iroda padlóját, és körbe zárva a nő lábát.
– Jaj! Nagyon sajnálom! Igazán! Bocsásson meg! Kérem, kérem, ne haragudjon! – rebegte a nő elcsukló hangon, s reszketett, mint a nyárfalevél.
A férfi felugrott, és végre a nőre nézett. Nem lehetett volna megállapítani, melyikük volt nagyobb zavarban. A nő lehajolt, hogy felvegye a papírokat, és ugyanebben a pillanatban a férfi is ezt tette. A szűk helyen a válluk akaratlanul ütközött össze, mire a nő feljajdult, és az egyensúlyát elveszítve a fenekére esett. A feje nekikoppant az ajtónak.
– Ó! Bocsásson meg! Ne haragudjon! Kérem, ne haragudjon! – dadogta most meg a férfi, és döbbenten nézte a nő arcát, amiről leesett a napszemüveg.
Annyira meglepődött a látványtól, hogy csak állt felette megmeredve.
A nő, a férfi átható tekintetétől zavarba jött és kiszolgáltatottságában sírva fakadt. Napokig győzködte magát, hogy legyen bátorsága lejönni ide. Sokat meséltek neki erről az emberkerülő, de okos „remetéről”, aki mindenkin segít. De neki még ez sem sikerült. „Egy szerencsétlen idióta vagy!” – visszhangzott a fülében az a mondat, amit nap, mint nap hallott otthon. Most teljesen egyet értett a máskor fájó szavakkal.
A zokogás végképp kiborította a férfit. Nem tudta, mi bántja jobban. Az éktelen lila-zöld monokli, a fojtogatás nyoma, amit a félrecsúszott sál láttatni engedett, vagy az a gondolat, hogy ijesztőnek láthatja őt a nő. Egy tehetetlen szörnynek érezte magát.
Ekkor azonban dermedt agyán áthatolt a nő sírással felszakadó lelki fájdalma. Bár legszívesebben köddé vált volna, mégis kinyújtotta felé a kezét, talpra segítette, és maga sem értette miért, de átölelte ezt az idegent. Valami átszakadt benne. Valahogy fontosabbá vált, az előtte álló törékeny, zokogó ember, mint a saját, sok év alatt belegyökeresedett fájdalma. Csak tartotta, ringatta, és halkan vigasztalta azon a furcsa orrhangján.
A nő arra eszmélt, hogy életében talán először biztonságba érzi magát. Az esetlen férfiölelésben annyi gyengédség volt, mint a legodaadóbb anyáéban. A férfi pedig rádöbbent, hogy soha nem tartott még nőt a karjaiban. Édesanyján kívül nem ölelt meg mást. Ettől újra zavarba jött, és hirtelen elengedte a nőt. Újra egymás szemébe néztek, most már nagyobb bizalommal.
– Ki tette ezt önnel? – törte meg csendet a férfi.
– A férjem. El kell jönnöm otthonról, mert előbb-utóbb meg fog ölni. Azért jöttem, hogy segítsen nekem kérvényt írni. Azt mondják, ha maga írja, azt mindig elfogadja a hivatal. Egy szükséglakást szeretnék, de valahogy titokban. A férjem magas pozícióban van. Nem akarom, hogy ez kiderüljön, mert akkor megakadályozhatja. Nem bírom ki tovább otthon, de nincs senkim, nincs hova mennem – zokogta a nő.
Ebben a pillanatban a férfi úgy érezte, van valaki, aki még nála is nyomorultabb. Így indult minden. A kérvényt megírta, közben sokat beszélgettek. A nő naponta meglátogatta, és hálás volt mindenért. Hosszú idő óta először érezte, hogy figyelnek rá, és elfogadják. Az emberséges hang, a közös érdeklődési kör pillanatok alatt összehangolta őket. Egymásba szerettek. Mivel a lakáskiutalásra még hosszú időt kellett volna várni, a nő helyzete pedig tarthatatlan volt, a férfi két hét múlva, életében először szabadságot vett ki, magához költöztette a nőt, és elvitte kirándulni. A válás után azonnal összeházasodtak. A férfi elvégezte az egyetemet, és egy kulturális intézmény vezetője lett. Remekül szájharmonikázott. Meghitt estéiken egy pohár bor mellett sokszor játszott a nőnek, aki imádta hallgatni Mivel remekül improvizált, ezért a nő rávette, hogy jelentkezzen egy JAZZ együttesbe. A tagokkal mély barátságot kötött. Már nem zavarta a kinézete. Tudása, intelligenciája pedig mindenkit lenyűgözött. A nő otthagyta a munkahelyét és a férfi mellett dolgozott. Gyermekük nem született, de olyan boldogok voltak együtt, hogy még ezt sem bánták. Sokat kirándultak, színházba, koncertekre, kiállításokra jártak. Szinte mindent együtt csináltak, főztek, kertészkedtek, megéltek minden pillanatot.
Egy napon azonban, miközben a nő egy lekvárt szeretett volna levenni a polcról, felbillent alatta a hokedli. Leesett, beütötte a fejét, és azonnal szörnyet halt. Tizenkét év. Ennyi jutott nekik.
A férfi, aki minden nap végigmegy a körúton, és elsétál a temetőig, azóta gyászolja. Naponta új virágot tesz a felesége sírjára, és az arra járók rendszerint hallják, ahogy beszél hozzá. A baleset napja óta nem nyúlt a szájharmonikához, nem dolgozik, mindenkit elkerül, és újra éli a tizenkét év minden percét. Kilenc év telt el, még három van hátra. Úgy döntött, akkor feláll majd a hokedlira…