Egyszer volt, hol nem volt, Tiszán túl és Zagyván innen, volt egyszer egy szegényember. Olyan szegény volt, mint a templom egere böjt idején, s csöppnyi tabáni házán kívül csak egy horgászbotja volt. Ki tudja miért, de már egy jó ideje a tiszai hínáron kívül horgára is alig akadt valami.
Egyik hajnalban, éppúgy, ahogy máskor is, elindult a folyóhoz szerencsét próbálni, hátha most végre halat is tud hazavinni éhes családnak, de még egy árva szem kukoricája sem akadt, amit a horgára tűzhetett volna. Gondolkodott is erősen, mi legyen a csalétek. Amint ezen töprengett, hét ember jött vele szembe, s arról beszélgettek, hogy éppen Szolnoknál látták azt az óriási harcsát, amelyikről sok év óta suttognak a halászok. Állítólag két méternél is hosszabb és olyan hatalmas a szája, hogy egy gyereket is el tudna nyelni. A szegény ember úgy elmerült a hallgatózásban, hogy majd’ felbukott! Visszanézett, vajon miben akadt meg szakadt csizmájának orra, s látja, hogy egy kőbe botlott meg, ami alól egy termetes giliszta kandikált ki. Hej, megörült ennek a remek csalinak! Gyorsan fel is tűzte a horgára, s tovább ment. Amint kiért a Tisza partjára, látja ám, hogy a hét ember, akivel nemrég találkozott, mind ott horgászik sorjában. Mind a hatalmas harcsát szerette volna kifogni! Kis és nagy halakkal, ilyen-olyan finomságokkal próbálták magukhoz csalogatni. A szegényember is leült a partra, beledobta egy szem gilisztáját a vízbe és várt.
– Itt a harcsa! Enyém a nagy hal! – kiáltotta el magát boldogan az egyik horgász a szegényember mellett.
Erőlködött, rángatta botját, de az meg se moccant. Odasereglett a többi ember is, nézték a víz felszínét, ott van-e a halóriás. Az egyik kitalálta, hogy húzzák inkább közösen azt a harcsát, hátha így sikerül partra vonszolniuk. Húzták-vonták, s közben azon aggyoztak, hogyan osztoznak majd a zsákmányon. A szegényember meg csak ült nyugodtan mellettük, nézte a másik hetet, mikor egyszer csak arra riadt, hogy valami úgy Istenesen megrántotta a botját. Futott a zsinór, egyre gyorsabban szaladt a botról. A szegény ember megragadja erősen, s tartotta minden erejével. Lábát nekitámasztotta a partnak, s várt türelmesen. Küzdött ő is, küzdött a hal is. Hosszan fárasztották egymást, mire egyszer csak felbukkant valami a víz felszínére. Bizony, az óriás harcsa volt az!
– Hiszen itt a nagy hal! – kiáltotta el magát a hét ember közül az egyik, erre mindenki odaszaladt a szegényemberhez.
Kivéve a majdnem-szerencsés horgászt, akinek zsákmánya nem volt más, mint egy kidőlt fatörzs, melyet a víz sodort magával. Ebbe akadt bele a horga, de bizony már nemcsak a botot, hanem az embert is vitte, aki nem akarta elengedni a remek szerszámot.
– Segítsetek! – kiáltotta
No, erre újra hozzáfutott a többi, s együtt küzdötték ki a partra a farönköt.
Mindeközben a szegényember egyedül fárasztotta az óriás harcsát, mely egyre lassabban úszott, mígnem egyszercsak megadta magát. Kivonszolta a partra az óriás bajuszost, majd a többiek irigy pillantásaitól kísérve hazacipelte.
Lám, egy szál gilisztával, is lehet nagy szerencséje az embernek.
Ha a szegényember a harcsát ki nem horgászta volna, az én mesém is tovább tartott volna.
A mesét Szlankó Janka története alapján írtam és a Tiszai mesevirágok mesekönyvben jelent meg 2017-ben.
