Távolról érkezik hozzám a lépések alatt reccsenő padló hangja. Azt álmodom, hogy apám jön, és megfogja a vállam. Aztán finoman megráz. Kinyitom a szemem. Csak a feketeséget látom, de hallom ahogy szól, Gyere, elviszlek magammal. Nem álmodom. Megfordulok és apán sziluettje ott áll az ágyam mellett. Semmit nem értek. Kómásan követem a konyhába, hogy a többiek ne ébredjenek fel. Anyám már ott vár. Megölel. A ruhám ki van készítve, segít öltözni. Erőtlenül lógnak a végtagjaim, a szemeim újra és újra lecsukódnak. Suttognak a fejem felett. Kicsi még ehhez, mondja anyám. Én is ennyi voltam, válaszol apám, majd vállára akasztja a táskát, és indul. Anyám még egy pokrócot a vállamra terít, és kitámogat az autóhoz. Előre ültetnek. Nem szoktak ide ültetni, de nem tudok ezen gondolkodni. Amint jár a motor, azonnal elalszok.
Arra ébredek, hogy megáll az autó és apám újra a vállam rázza. Kiszállunk. Sötét van, de halványan derengeni kezd az ég. Apám megfogja a kezem és húz maga után. Ágak roppannak a talpunk alatt. A friss levegő egyre jobban felébreszt. Apám után felmászok a létrán, majd lecsukja a kis faajtót. Némán lapulunk. A nap első sugarai halványan megvilágítják a tájat. Körülöttünk a félhomályban a fák, mint figyelő óriások merednek az ég felé. Előttünk vastag köd alatt alszik a tisztás. Reszketek, pedig nem fázok, mert anya dupla zoknit húzott rám és vastag kabátot. Nem fúj a szél. Nyugtalanító csönd van, csak a madarak énekelnek. Szeretem, ahogy énekelnek, de most nem örülök neki. A gyomrom furcsán szorongat. Bámulok ki az ablakrésen, és a szemem sarkából figyelem, ahogy apám pakol. A hosszú zöld táskából egy fegyvert vesz elő. Nem merek odanézni. A kattanás hangja beleszúr a fülembe. Egyre esősebben rázkódok. Apám figyel engem, és rám teríti a pokrócot.
Most várunk. Nem soká teljes lesz a pirkadat. Akkor mennek pihenőre az esti táplálkozás után, suttogja. Csak nézem a mezőt, mintha kisebb lenne a párapaplan. Nem akarok arra gondolni, mik járnak erre, pedig tanultuk az iskolában is és apám is mesélte már. Remélem, most nem erre jönnek. A nyakam kezd beállni, ahogy meredten nézem a fa erezetét, számolom a szögeket és újra meg újra lopva a mezőre pillantok. A köd oszlik, a nap egyre feljebb jön. Reccsenés hallatszik jobbról. Aztán újra. Kisétál az erődből. Apám nagyon óvatosan az ablakrésbe helyezi a puskát és magához von. Ujjamat a ravaszra teszi. Nézz a célzóba. Ez a tiéd.
Ő ott lent lassan mozog. Fejét felemeli, füleit megrezzenti, szétnéz, majd lehajol legel kicsit. Mintha filmet néznék. Zúg a fülem. Nem lát minket. Nem érzi a szagunkat. Ez nem becsületes.
Célozz és lőjj. Most! Apám hangja épp olyan távolból érkezik, mint éjjel, amikor felkeltett. Lebeg a világ és benne csak én vagyok és a célzóban Ő. Hirtelen nagyon melegem lesz. Izzad a tenyerem, de már nem félek. Szégyellem magam, mégis meg akarom tenni. Mintha nőnék közben. Nem anya kicsi fia vagyok. Meghúzom a ravaszt. Minden elsötétül. Apám elismerően hátba vág és kiveszi a puskát a kezemből. Mosolyog, miközben megveregeti az arcom. Jól vagy?
Nem tudom elmondani, hogy forog velem a világ, csak engedelmeskedek és elindulok lefelé a létrán. Mintha rongyból lennének a lábaim. Lent a friss levegő ismét észhez térít.
Nem megyünk messze. A napfelkeltében fénylik a véres folt a szőrén. Szeme, mint barna tó, rám néz. Benne tükröződik az ébredő világ és én. Térdeim összerogynak, és ráborulok. Ami belül iszonyúan mar, az a szememen keresztül ömlik a még meleg testre. Apám kezét újra a vállamon érzem. Felhúz, aztán elkísér egy közeli csertölgyhöz. Letöret velem egy ágat, belemártja a vérbe, aztán kéri, hogy tegyem az őz szájába majd maga mellé állít. Hajtott fővel, egyenes háttal állunk. Apám keze a vállamon, amint mondja „Üdv a vadásznak, tisztelet a vadnak!”
LACKFI ÍRÓKURZUS / 2023 TAVASZ / VÉRES HATÁRVONAL