Hárman voltak. Mind mások. Lassan, észrevétlen vették meg a nő lelkét.
A vörös
Mindig is csodálta, tisztelte az élőlényeket, de leginkább a fákhoz és a madarakhoz vonzódott. Még egészen kicsi gyermek volt, amikor elvitték az állatkertbe. Nagyon sokáig nem tudta kiheverni azt a fájdalmat, amit ott érzett a bezárt állatok szemét látva. Nem volt háziállata, és nem is vágyott rá. Úgy gondolta a természetben van a helyük, és nem lakásba, vagy ketrecbe zárva. Így aztán nem alakult ki a lelkében kötődés.
Felnőtt nő volt már, amikor a szülei háza mellett lefialt egy kóbormacska. Egyszer csak megjelentek az apró, szőrös, sokszínű gombolyagok, de nagyon vadak, és félénkek voltak. Messziről, s csak rövid ideig gyönyörködhetett mókás játékukban, mert sorra kapták el őket a gáton gazdát sétáltató kutyák. Csak egy maradt életben, egy kis vörös.
A nő apját különösen szerette ez a macska. Minden áldott nap fogott egy egeret, de csak a felét ette meg. A másik felét vigyázta, és amikor a férfi előjött a házból futott hozzá, és letette elé. A férfi először nem értette a dolgot, s bosszankodott, hogy félberágott, véres egerekkel kell bajlódnia nap, mint nap, de a macska kitartása meghatotta, s valami furcsa szeretetkapocs alakult ki a vad vörös jószág és közötte. A férfi azonban hirtelen meghalt. A macska nem vitt több egeret, de ott élt továbbra is valahol a szomszédban, s át-átsétált napozni az ismerős kertbe. A nő látta néha, amikor anyjához hazalátogatott, de közelébe se mehetett, mert az azonnal elszaladt.
Egy nyár végi napon a kertben üldögélve olvasott, amikor hirtelen megjelent a macska. Méregette a nőt, majd elnyúlt a fűben, abban a fénysávban sütkérezve, ami a ház mögül bukott a kertre. Cirádás szép fejét melső mancsain nyugtatva, résnyire zárt szemmel nézte a kertben ülőt. A nő olvasott tovább, de tekintete minduntalan az őt figyelőre tévedt.
-Mondd, mit vizslatsz? – kérdezte a jószágot, mert az volt az érzése, hogy az belelát a lelkébe.
Nehéz időket élt meg, és nagy lépés előtt állt. Még tele volt félelemmel, és nem látta pontosan, hogyan oldja meg ezt a helyzetet, de azt már eltökélten tudta, hogy nincs visszaút. Teljes meglepődésére, hangjára a macska azonnal felemelte a fejét, és válaszolt, illetve nyávogott valamit, majd feltápászkodott és lassan elindult a nő felé.
-Ide ne gyere! – mondta a nő határozottan – Nincs semmi bajom veled, de nem akarom, hogy hozzám dörgölőzz! Bocsáss meg nekem, de nem szeretem a macskaszőrt!
A vörös ismét lefeküdt a fűre, s ezzel végképp kizökkentette egyensúlyából a nőt.
-Azt ne mondd, hogy érted, amit beszélek! – mosolyodott el, s közben enyhe lelkiismeretfurdalást érzett – Tudom, hogy szeretted apát, és ezért nagyon hálás vagyok neked. Nem akarlak megbántani, de viszolygok a dörgölőzésedtől.
A macska megint nyávogott valamit, de nem mozdult. Atya ég! – gondolta magában a nő – Egy macskával beszélgetek. Agyamra ment a tanulás, vagy az élet!
Mindeközben teljesen úgy érezte, hogy az állat a gondolatait is érti. Visszatért az olvasáshoz, és egészen megfeledkezett a sütkérező jószágról, amikor méh repült a könyvére. Elhessegette, s ezzel egyidőben felemelte a tekintetét. A macska mindössze másfél méterre feküdt előtte, és még mindig őt figyelte. Észrevétlen kúszott hozzá közelebb, míg ő olvasott.
-Ej, te! Mondtam, hogy ne gyere ide! – szólt rá a jószágra, de már messze nem olyan erélyesen.
Újra belemerült a könyvébe, egy-egy nehezebb mondatot félhangosan olvasva, s amikor felemelte a fejét, már majdnem lába tövénél látta a macskát.
-Hát ezt, hogy a csudába csinálod! Mondd! – s már mosolygott – Nem! Nem akarlak megsimogatni, és nem akarom, hogy hozzám dörgölőzz! Nyomás! Menj vissza oda, ahol eddig feküdtél!
A macska, melső lábait kinyújtva felpúposította a hátát, és irigylésre méltó módon nyújtotta ki a testét. Nyávogott egyet és visszament utolsó helyére, úgy másfél méterre a nőtől.
-Ez hihetetlen!! Tényleg érti, amit mondok? – mondta a nő magában, de az idő sürgette, nem ért rá ezen gondolkodni.
Fél óra múlva indulnia kellett, és még hátra volt húsz oldal.
Talán ötöt, ha elolvasott, amikor azt érezte, hogy egy meleg selymesszőrű test a lábszárának dörgölődzik, szinte rátekeredve. Nem tudott megszólalni, de nem húzta el a lábát. Még csak nem is korholta többet az állatot. A könyvet óvatosan becsukta, és mindkét kezével megérintette a vörös macskát. Lelke megrendült az érintés gyengédségétől, és attól a különös szeretettől, amit a jószág váltott ki belőle, megidézve az imádott apját. A térdére hajolva simogatta a macskát, akire rápotyogtak a könnyei is. Aztán amikor az egyik sós gyöngy a Vörös orrára csöppent, az prüszkölt egyet, megrázta szép fejét, nyávogott és úgy elillant, mintha ott sem lett volna. A nő régen nevetett már ilyen felszabadultan.
-Hihetetlen! Nem csoda, hogy szerette apám! – mondta csak úgy magának, szemét törölgetve.
Többet nem futott vele össze, nem is gondolt az állattal. Pár hónap múlva a dolgok remekül alakultak. Boldog volt, s egy szerelmes férfi mellett ülve autóztak a szülői ház utcájában, amikor valami vörös foltot láttak meg az út szélén.
-Ez nem apukád macskája volt? – kérdezte a férfi, de mire a mondat végére ért, a nőt már rázta a zokogás.Legalább két hétig siratta a vörös macskát, aki észrevétlen szelídítette meg őt, s akit, bár nem is tudta, de nagyon mélyen szeretett.
