Álmos, andalító karácsonyi JAZZ szólt. Sült a hús, főtt a leves. A beigli, a zserbó felszeletelve csodálkozott a tányéron. A kandallón narancsszeletek csónakáztak a vízen, megnyugtató illatot árasztva. Kint sütött a nap. A fák kopár ágai ragyogva hajladoztak a szélben. Béke volt, nyugalom.
Az asszony saját gondolataival táncolt. Testben itt volt, de lélekben csak félig-meddig. Valaki járt a fejében. Gondolkozott, az itt- a most jelentőségén, és számtalan „mi lenne ha” kép kavargott benne. Elmélázva bámulta a ház, és az azt körülvevő természet szépségeit. Ablakai szinte festmények voltak számára, melyek minden évszakban, napszakban más képet mutattak. Szerette ezt a változatos tárlatot, amelyben olykor-olykor őzike, fácán sétált, rétisas, karvaly repült, de általában harkály, cinege, és sok kis énekesmadár élte életét. Kint a természet alakította a képet, bent az ember. Kint minden egyszerű volt. Bent sok kedves apró dolog. Színek, illatok.
Az asszony akkor érezte magát jól, ha rend volt. Persze nem úgy, mint a patikában, csak élhető módon. Az öreg éjjeliszekrény, ami valamikor apácák egyszerű szobájának volt hasznos darabja, most fontos szerepet töltött be a lakás díszítésében. Egy kis falszakasz mellett állt. Rajta általában csipketerítő. Az asszony a fiától kapta. Illett a kicsi szekrényhez, amelyen mindig más hangulatú tárlat mutatta, bent is változik a világ. Nagy virágcsokrok, gyümölcstálak, őszi termések, ünnepi dekorációk váltották egymást. Most természetesen gyertyák, örökzöldek, és diók között. Kevés arany, kicsi piros, egy szárított rózsafej középen. Mégiscsak ünnep van. Két kicsi manó csücsült a dísz előtt, a fenyőágakon. Mindössze ez mutatott játékosságot.
Mindig a visszafogottság jellemezte. A szenvedélyessége másban mutatkozott meg. Ha egyáltalán megmutatkozott. Kevesen tudták, milyen tűz lángol benne. Nem mutatta. Nem tartozott senkire.
Ez az adventi dísz, a fenyő, és a sarokban felállított apró Betlehem jelezte csak az ünnepet. Meg talán a szépen, másképpen díszített asztal, és az, hogy nyugalommal állt a konyhában. Nem nézte a telefonját, nem szervezkedett, nem dolgozott. Alig volt ilyen nap ebben az évben. Részben azért, mert sok volt a munkája, részben azért, mert kereste is az elfoglaltságot. Most azonban ünnepelni vágyott. A nyugalom, melyet azzal ért el, hogy szinte mindent maga csinált, míg a férje számítógépes játékot játszott, jólesett a lelkének.
Kicsit csúszott az ebéd, mert délelőtt még be kellett menniük a városba, de nem volt sok híja már. Újra megkóstolta a levest. Kicsit megsózta, és megint elkezdte keresni – ma már harmadik alkalommal – a sószóró tetejét. Nem nyelhette el a föld!!! Már mindent elmosogatott, átnézett, most újra négykézláb ereszkedett, és benézett a szekrény alá is, hátha az előbb nem vette észre. Semmi!
– Mit csinálsz? – kérdezte a férje a háta mögött mosolyogva – Engem vársz?
– Nem! A sószóró tetejét keresem! – mondta bosszankodva a nő. – Mit szeretnél?
– Éhes vagyok!
– Mindjárt kész vagyok. Pár perc!
Nem lett meg.
Nem sokkal később mindennel elkészült, ezért megkérdezte a férjét, hogy szedheti-e a levest, és megpiríthatja-e a libamellet, mert az csak frissen jó. Nagyon finomra tudta készíteni. Omlós volt, ízletesen szaftos, és a bőre roppant a kés, ill. a fog alatt. Az időzítés azonban fontos volt. Ritkán vett ilyesmit, mert drágának találta, de most ünnep is volt, idő is volt az elkészítésre, és…. Ünnepre vágyott!
– Ehetünk? Készen vagyok!
– Én tudok enni – mondta a férj.
– Akkor beteszem grillre a húst, jó?
– Jó!
– Jöhetsz is, mert szedem a levest.
A férfi abbahagyta a játékot, molyolt valamit, kezet mosott, és nagy nehezen leült az asztalhoz. Hozzáfogott a leves evéséhez, majd úgy 6 kanál után azt mondta.
– Nem vagyok éhes mégsem!
Persze a libamell, addigra készen illatozott, ropogós kéreggel, puha belsővel. Az asszonyt megint elöntötte az a szorító szomorú érzés, amit már rég hordozott, amivel egész nap küzdött, de legyűrte sokadszorra, és nem emelte fel a hangját.
– Megkérdeztem, hogy grillezzem-e a húst? Tudod, hogy ez most igazán finom. – mondta szelíden.
– Jól van! Az előbb még éhes voltam! Mire ideértem elmúlt! Akkor nem eszem meg a leves, csak húst eszek! – azzal eltolta maga elől a tele tányért.
Az asszony halkan sóhajtott, és csendesen ette tovább a levesét. Arra gondolt, régen ilyenkor már ugrott volna, hogy kiszolgálja a férjét, vagy sírva fakad. Most azonban befejezte az evést, és nyugalmat mutatva felszolgálta a második félét.
Befejezték az ebédet. A férfi önfeledten beszélt a játékról. Az asszony hallgatta. Tudta, hogy finom ebédet csinált, de a férfinak nem jutott eszébe ezt jelezni, csak ennyit mondott:
– Elálmosodtam.
– Menj pihenj le!
– És te? Nem jössz?
– Nem, lepakolok az asztalról.
Magára maradt. Magára??? Hisz egész nap egyedül volt a gondolataival. Lassan letisztította az asztalt, rendet tett, majd utoljára visszaöntötte a levesbetétet a fazékba, a többihez. Ahogy a répa, zöldség belemerült a levesbe, egy csirkeláb kukkantott ki a folyadékból, két ujj között „hozva” valami kereket?
– Mi a csoda ez? – szólalt meg félhangosan, és akkor nevetnie kellett.
Hangosan nevetni. Nem számított hallatszik-e, vagy nem. A csirke lába a sószóró tetejét fogta. Belefőzte a levesbe. Kihalászta, és magára csukta a szoba ajtaját, hogy kedvére sírjon-nevessen. A látvány beleégett az emlékezetébe, az ünnepi, nagy műgonddal készített karácsonyi levesről, és újra meg, újra nevetnie kellett. Majd újra meg újra sírva is fakadt. Boldog vagyok, és bolond vagyok!
Aztán elkezdte megnézni a számtalan szeretetteli, hálás ünnepi köszöntést, apró videót, és mire mindre válaszolt, teljesen helyre billent a lelkivilága. Nem oldódott meg a gondja, de legalább mosolyogva várta a következő napot, és szeretettel gondolt valakire… talán …jön… Az idő választ ad majd!! Kell, hogy választ adjon! Addig meg! Csirkeláb, és a sószóró teteje …legyen veled! – ez a Te üzeneted.