Keze, ruhája poros volt a dobozoktól. Egyiket pakolta, cipelte a másik után. Nem vett tudomást se a derekában, vállában hasogató fájdalomról, se a belső szorításról, ami nehezítette a levegővételét. Gondolatai sűrű masszát alkottak, megakadályozva, hogy a világ zajából bármit is érzékeljen. Eddigi élete alatt megtanulta, hogyan tegye a dolgát, mégha a körülmények terhe bénítaná is. Fáradtsága ellenére sem állhatott meg, közeledett az idő, kellett a hely a macskának. Legfeljebb én is megyek, valahogy majd csak lesz – forgott egyre a fejében.
Későn végzett. Fél tizenkettőre járt az idő, amikor zuhanyozás után kiült kicsit a ház elé, de a mellkasát itt is nehéznek érzete. Az éjszakai levegő telve volt az erdősáv párájától, az ég pedig a számtalan csillagtól. Ott ilyenkor nem látszanak a csillagok és a hold se nagyon. Erre a gondolatra tartása végleg összezuhant, mint a sátor, aminek közepéből kihúzzák a sátorfát. Ahogy ilyenkor a tehetetlenül szétterülő ponyva alól kiszabaduló levegő végigsöpri a földet, úgy söpörtek végig rajta eddig elfojtott érzései. Sírt és nyüszített egyszerre. Elmennek. Eladtak mindent. Nincs visszaút. Mindaz, amiért küzdöttek, a terveik, most oda lesznek. Már nem tartoznak igazán ide. Valahol két világ között álltak. Bár a „bürokrácia” hetekig keringeti rendszerében az intézni valókat, számtalan nehéz pillanatot okozva, most, amikor bejelentették az új lakcímüket, pár órán belül jött a hivatalos értesítés, hogy ez sem és az sem illeti meg őket többé.
Ez a folyamat csak arra volt jó, hogy maradék kétségüket is elsöpörje. Kötelesség temérdek, hibázni nem lehet, jog igen kevés, és ami még járna, azért most újra kell küzdeni. Nem érezték, hogy itt kellenek, az új hely pedig még nem fogadta be őket. Egy család lógott a levegőben, az ő családja, és biztos volt benne, hogy ebben a világban nem egyedül elmélkedik ilyesmiről. A lényeg mégiscsak az volt, hogy elmennek, és messze viszik az élete fényét, a tükröt, ami megmutatta elveszettnek hitt részeit. Egyet tudott csak biztosan. Nem akart nyárimama lenni. Az összes többi a láthatatlan jövőt képezte.
A következő pár hét tele volt egymásnak feszüléssel, sírással, nevetéssel, de nagyon sok szeretettel is. Mielőtt a gyerekek végleg elhagyták az országot, együtt laktak egy hónapig a szülői házban, egymás hegyén, hátán. Csak a macska élvezett teret és nyugalmat a pincében. Minden súrlódás ellenére is egy irányba tartottak. Az idő pedig, mint ilyenkor szokása, őrült módon rohant.
Vajon hány szendvicset készít el egy anya a gyermekének egész életében? Micsoda hülye kérdés! Hogy tud ilyesmi az eszembe jutni? – gondolkodott a nő, miközben a zsömléket vajazta. Mert ezek a szendvicsek most mások. Kísérik, támogatják a több mint 30 órás úton a fiát, aki viszi a … sátorfáját. Belefér egy furgonba.
Az asszony némán védeleméért imádkozott, amikor a megrakott jármű a kutyával együtt kigurult az udvarról. Mindenki mosolygott, és biztatta az indulót, hogy holnapután találkoznak, ügyes legyen, álljon meg pihenni, telefonáljon, sétáljon a kutyával, szeretik, jön az új élet…. Aztán a nő a fürdőben sírt, a menye a szobában, a férje pedig felnyalábolta az unokát – aki ezen a napon egy percet sem aludt – és sétálni menekült az érzelmei elől. Este már a felnőttek sem tudtak aludni. A reggeli kávénál megbeszélték hol tart a furgon és mit kell még venni, majd tették a dolgukat és szórakoztatták a babát, meg általa magukat, mert nem volt már se gyerekágy, se babakocsi, se járóka.
Végül eljött az óra. Egy barát autója megállat a ház előtt, és ők négyen, 2 bőrönd, 3 táska, egy macska társaságában beleültek.
Az asszony hálás volt, hogy a reptéren ő vihette az unokáját. Ölelése kapaszkodás is volt egyben. Dúdolgatott, százszor megpuszilta, mosolygott és beszélt hozzá. Könnyedsége olyan volt, mint 40 fokban a fátyolfelhő. Illúzió, de reményt ad. A repülőről is így szálltak le az éjszaka közepén, az új haza földjén. A férje fotón örökítette meg, amint az unokájuk földet ér, neki azonban annyira szorított a torka, hogy nem volt képes megszólalni, csak ölelte a babát és arra gondolt: Istenem, én magam hoztam el ide, otthonról.
A fiuk jött értük. Szia kicsi babám! Gyere hazavisz apa! – mondta, és kivette anyja kezéből a gyermeket, majd betette a gyerekülésbe. A nő úgy érezte ő is két világ közt rekedt. „Hazaviszapa” csengett a fülébe. Haza… Kóválygott a feje, a gyomra, ahogy az autó ablakán a sötétségbe bámult.
Megérkeztek, lefeküdtek. Az éjjel hátralévő részében csak forgolódott, aztán reggel az unokája hangja ébresztette. A sok ablaktól minden világos, tágas és hangulatos volt. A dobozok és zsákok ellenére is otthonos környezet vette körül. A kertben fürtökben lógott a fekete, zamatos cseresznye, berkenyék, fenyők, tiszafák, nyírfák, bukszusok és tuják, de még málna is nőtt. Zúgott a kávégép, nyüzsgött az egész ház, kutya, macska, nagyszülők, gyerekek és az unoka. Az első dolga az volt, hogy a babával a karján végigsétáljon a nagy kerten és megmutassa neki a fákat. Már otthon is szerették ezt az elfoglaltságot. A kicsi itt is épp olyan elragadtatással simogatott meg minden növényt, és babanyelven suttogott, mint aki kedveset akar mondani.
A következő napok a rendeződésről szóltak. A kutya addigra nyugodtan heverészett a pihenőjén, a macska hol az egyik, hol a másik ablakpárkányon sütkérezett, és fogytak a dobozok is. Az egyikből aztán előkerült az az angyalkás kép is, amit a kicsi a legjobban szeretett nézegetni. Mindegy volt, mennyire nyűgös, ha ezt látta, nevetett és gügyögött hozzá. Eddig a szülői ház közepén lógott, mert az asszony is szerette. Egy grafikusművész barátnője rajzolta neki, de a csomagoláskor levette a helyéről és eltette, hogy a gyermek találjon majd egy ismerős, mosolyt varázsló pontot az új környezetében. Most fogta és kitűzte a konyha-étkező közepére, a két ablak közötti merevítő fára. Aztán várta, hogy a menye etetés után lehozza az emeletről unokáját. Az apró ember széles mosollyal repdesett örömében, amikor felfedezte a képet. Boldog volt, gügyögött, kinyújtotta a karjait, és átkéredzkedett a mamájához, hogy tőle is begyűjtse a reggeli szeretgetést. Tökéletesen otthon érezte magát.
– Megérkeztél kisfiam? – kérdezte tőle két puszi között az asszony nevetve – Meg ugye? Mindenhol otthon vagy, mert szeretnek.
Magában pedig arra gondolt, helyére került a sátorfa.