Ha Hokksundban vagyok, gyakorta végigjárom a Skotselvveien úttól jobbra eső, két bánya között található erdőt, hogy letegyem a terheimet. Ilyenkor szinte megszűnök létezni a külvilág számára. Magam is az erdő része leszek. Míg odaérek, váltakozva halad az út, hol felfelé, hol lefelé, majd újra fel, és újra le. A távolban a hegyek napszaktól és időjárástól függően öltözködnek fodros, sűrű, fátyolvékony felhőkbe, vagy vetkeznek le teljesen, megmutatva igazi formáikat. Bámulatos látványt nyújtanak az előttük elterülő megművelt földekkel, és a köztük elszórtan ülő, fehérre, szürkére, vagy a rozsda bármely árnyalatára festett faházakkal keretezve. Valóságos mesevilág. Ó ezek a színek! Még a nyálkás, ködös időben is szépek, ahogy kiegészülnek az örökzöld foltokkal.
Az erdőbe érve az út kétfelé ágazik. Jobbra kanyarodva vékony ösvény fut a magas feketefenyők között. A világ elcsendesül. Rendszerint összetalálkozok a helyi lakosokkal. Hei-hei! Mondják mosolyogva. Látásból ismerjük egymást. A fehér hajú hölgyek vízhatlan sportruhában, erőteljesebb tempóban sétálnak, közben csacsognak. Talán egy újabb receptet, talán egy könyvélményt osztanak meg egymással. Hei-hei! Mondja a középkorú úr is már messziről, aki még itt is elegáns. Sportcipőjéhez farmert visel. Jól borotvált arca körül sál, fején meleg kalap. Apró kutyáján hővédő öltözet.
Innen általában félúton visszafordulok és elmegyek a másik irányba is. Ez számomra az egyik legkedvesebb rész. Itt sokat esik az eső és a hegyről a sziklák között lecsordogál a víz, majd az út mentén patakot, vagy kis tavacskákat alkot. Ha süt a nap, fénycsíkok hasítják a sűrű levegőt és mivel minden párás, visszacsillannak a köveken, leveleken, mohákon, gombákon. A csönd egyre mélyebb, ahogy beljebb haladok. Az öreg tölgyfánál bal felé vékony ösvény hívogat egy sűrűbb erdőszakaszba. A talaj olyan, mintha szivacson lépkednénk. Vastag moha, és zuzmó réteg fed mindent. Az elhalt fák csonkjainak teteje is finoman csipkézett mohától zöld, rajtuk egy-egy gombácska nézelődik. A nagy öreg fák alatt apró fenyőgyerekek nevelődnek. Imádom ezt csend-élet-et. Most azonban neszeket hallok. Ahogy felcaplatok az emelkedőn kisebb csoportosulás áll előttem. Mind egyfelé néznek, de nem látom mit, mert eltakarják előlem a látványt. Közelebb érek, hallom a sutyorgásukat, de egy szót sem értek norvégul. Az egyik hölgy megtörölgeti a szemét, a mellette álló férfi vigasztalóan átkarolja a vállát. Nem tudom megállni, hogy halkan meg ne kérdezzem.
– Excuse me! What happened?
– The widow forester… – suttogja egy nő, és a fák közé mutat.
Egy idős embert látok. Egy fát ölel. Ruhája olyan barna, mint a fa kérge. Láttam már őt korábban erre, de csak messziről. Ősz haját finoman meglebbenti a szél, a szemei csukva, fához simuló arca mosolyog.
Épp úgy gyökeret vert a lábam az erdő süppedő talajába, mint a többieké, ahogy néma csöndben bámultuk őt. Eres kezei lassan elveszítették színüket, ahogy ujjai a kéreg ráncaivá alakultak át. Olyan béke és boldogság áradt belőle, amilyet elképzelni sem tudtam korábban. Arra eszméltem, hogy kocog a fogam, úgy átfagytam. Ekkor már csak pár ezüstös hajszál lebegett a vastag fatörzsön.
Aznap az erdővel álmodtam. Reggel a kávézás mellé nézegettem a helyi újságot. A vezércikk egy idős erdészről szólt. A címe talán ez volt: Ragaszkodott a fáihoz.
