Ónos ajtó, réz karika…
A férfi a karjánál fogva, szinte kivonszolta feleségét a ház elé. Másik kezének ujjai elfehéredtek a balta nyelének szorításában. Elszántsága rendíthetetlen volt. Talán nem is hallotta az asszony jajveszékelését.
– Neeem! Neeem, hallgass rám! Kérlek! Neeem, ezt neeem, térj észhez!
Az udvar végéig húzta maga mögött a nőt, majd a farakás előtt megállt.
– Meg fogod tenni! Így kell legyen! – kiáltotta a férj, és maga felé fordította az asszonyt, aki minden ízében remegett – Tessék! – mondta.
Mindketten a favágó tönkre bámultak, amelynek hasításoktól barázdált tetején ott lapult az a kéz, behajtott ujjakkal, és kinyújtott mutatóujjal. Az asszony ekkor már olyan sápadt volt, mint a hold fényében rebbenő vásznak. Már látta a borzalom eredményét, és a gyomra émelyegni kezdett, amikor a férje újra határozottan rákiáltott.
– Meg kell tenni, így kell legyen! – azzal a nő kezébe nyomta a baltát – Gyerünk! No! Csináld végre!
Ekkor már ő is remegett. Félelemtől vegyes kétségbeesés és düh keringett benne.
– Az Isten verje meg! Csináld mááár! – üvöltötte, és megrángatta az asszony karját, amit még mindig szorított – Vágd le! Nincs más esélyünk! Ha elvisznek, itt maradsz két kicsi gyerekkel, és nem lesz senki, aki gondoskodjon rólatok. Tudod, hogy igazam van! – mondta most már jóval szelídebben. Megszakadt a szíve az előtte zokogó feleségéért.
A teremben az a típusú néma csend ült, amelyet szinte vágni lehet. Amikor senki nem vesz levegőt, és nem moccan, csak feszülten figyel, várva a következő képkockát, amit a történet vetít a homloka mögé. Anna néni mesélt, s mire ide jutott, már alig tudott beszélni. Mély keserűséggel hüppögve mesélte a történteket.
A csoport vezetője jó ideje észrevétlen figyelte már a néni hangulatának változását. Tulajdonképpen lelkiismeretfurdalása is volt emiatt, de hát erre igazán nem számíthatott. Észlelte az első lopva letörölt könnycseppet is, de nem akarta rá felhívni a többiek figyelmét. Anna néni hátul ült, és mindenki előre nézett, így senki nem vette észre, ahogy egyre mélyebbre kerül ebben az állapotban.
Katonadalokat tanultak. A csoport szépen haladt, az ének pontos volt, de a vezető ezzel még nem volt elégedett.
„El kell menni ha esik is
bárha nehezen esik is
nehezen esik a járás
tőled babám a megválás”
– Ezt a dalt nem lehet csak úgy elénekelni. Képzeljétek el, hogy a szerelmetek, az imádott fiatok, az apátok elindul a háborúba. Normális felszerelés és öltözet nélkül. Nincs tv, nincs internet, vagy telefon. A posta is lovon jön, ha le nem lövik. El kell válni attól, akit mindennél jobban szerettek, és nem tudhatjátok viszontlátjátok-e valaha, hogy él, vagy megsebesült, fogságba esett, vagy a legrosszabb, hogy meghalt. Nincs más, csak a remény, hosszú keserves hónapokon, vagy éveken át, mert hír sem jön! No így énekeljétek! Lássátok, ahogy a legkedvesebb kisétál az ajtón és ti utána néztek – mondta teljes beleéléssel a csoportnak.
Máskor is beszélt már így a népdalkörhöz. Igyekezett minden népdalt megtölteni őszinte érzelmekkel, hogy az valóban éljen és lélekből szóljon, mint hajdanán. A szerelmes, vagy tréfás daloknál egyszerűbb volt a dolga, de most a sok nőnek katonadalokat tanított. Anna néni ezután a „lelkesítő” beszéd után változott meg. A csoport énekelt, és a vezető álmában sem gondolta, hogy mi lehet a probléma. De ahogy telt az idő, és látszott, megnyugvás helyett, egyre rosszabb lesz, muszáj volt megszólítani, hiába igyekezett tapintatos maradni.
– Anna néni mi a baj? Nincs jól? Kimenne?
– Nem! Nem, csak, ez így volt. Pontosan így!
Minden szem felé fordult, de senki nem értette miről beszél.
– Az apám…– hüppögte – az apám ment el a háborúba.
Majd el-elcsukló hangon elmesélte, hogyan könyörgött az apja az anyjának, hogy vágja le a mutatóujját baltával, mert ha nem teszi meg, elviszik katonának, és lehet, hogy sosem jön vissza. A háború nagy szegénységében mit kezd majd két kislánnyal egyedül?
Mindannyian filmként látták maguk előtt a történetet, amelyet döbbent csend követett. Hagyták, hogy Anna néni zokogjon, és kicsit megnyugodjon, majd az egyik lány csöndesen megkérdezte.
– Miért kért ilyet?
János bácsi, a népdalkör egyik idős férfitagja csöndesen válaszolt.
– Mert ha nincs mutatóujja, nem tudja meghúzni a ravaszt. Roncsolt kézzel nem lehet kezelni a fegyvert.
Megint döbbent csend lett. Szinte hallatszott, ahogy a fojtogató gondolatok zakatolnak a fejekben.
– Megtette? – kérdezte valaki, de ekkor már olyan hangulat uralkodott, amely egyneművé olvasztotta a csoportot.
Mindenki egy kicsit Anna néni, és az ő anyja, meg apja volt. Nem volt fontos ki kérdezett, de a választ feszülten várták.
– Nem volt képes megtenni. Úgy szerette apámat, hogy nem volt képes megcsonkítani. Apám érezhette mi vár rá, de mennie kellett, s úgy lett, ahogy mondta. Nem jött haza többé. Anyám egész életében gyászolta, és soha nem bocsátotta meg magának, hogy nem volt elég erős. Mosolyogni többet nemigen láttuk, önváddal magát marcangolni, jajgatva sírni annál többet. „Istenem! Miért nem tettem meg?”, mindig ezt hajtogatta.
Mire Anna néni a történet végére ért, már szinte mindenki sírt, s magában azt fontolgatta, vajon ő megtette volna? A vezető összecsukta a kottákat, majd halkan mondta, hogy talán jobb, ha ma már nem énekelnek tovább.
– De én szeretném! Már csak apám miatt is! Énekeljünk! – kérte Anna néni.
Mindenki előre fordult, és várta az indítást. A hangvilla koppanása az asztallapon, belehasított a levegőbe, és némiképp visszahozta a csapatot a jelenbe, majd a hangadást követően a vezető kezének lendülésérével egy időben kristálytisztán felhangzott a népdal.
„El kell menni ha esik is
bárha nehezen esik is
nehezen esik a járás
tőled babám a megválás
Ónos ablak rézkarika
kedves babám nézz ki rajta
Nézz utánam keservesen
vagy látsz engem vagy sohasem”
A szőrszálak égnek álltak minden karon, s a gyakorlott tüdőknek most nem volt elég a levegő egy motívum elénekléséhez, de azt mindenki érezte, soha ilyen hitelesen ….., s többé már másképp nem is lehet.