Az utolsó napon Lerici kápráztatott el. Olyan lettem, mint a gyermek a játékboltban, amikor nem tudja hová kapja a fejét. Pálmák, cédrusok, narancs és citromfák dúsan, gyümölccsel telve, káprázatos virágözön, hullámzó sokszínű kék-zöld tenger, millió hajó, vitorlástól a halászcsónakig, amelyek érkezését hangos sirályraj jelzi. Hatalmas, színes kövek a parton és a hullámtörő mólón, szikla ormán égbe törő vártorony, és a semmihez sem hasonlatos egymáshoz simuló többemeletes, színes házak.
A ragyogó napsütést csak a tengeri mártózás enyhíti. Nyüzsög is nép a vízparton és a tengerben. Ennek van ideje, és mindenki jókedvű. Illetve majdnem mindenki. Egy szikla árnyékában, nagykarimájú kalap és napszemüveg mögül nézem a tájat, és próbálom minden érzékemmel felfogni és rögzíteni az élményt. Egy idő után azonban, automatikusan az emberekre figyelek. Olvashatóak. Bár fürdőruhában, vizesen levesszük rangunkat, foglalkozásunkat, anyagi állapotunkat, mégis, a másikhoz való viszonyulásunk, alapvető tulajdonságaink, pontosan megmutatkoznak. Némelyikünknek a története is sejthető. Elég csak a kis vikingre gondolni.
Figyeltem az olasz anyát, aki három bambino-jával jött fürdeni. Szokatlan türelemmel kenegette őket egyenként naptejjel, s azok szokatlan türelemmel vártak sorukra a forróságban, mindössze fél méterre a víztől. Közben végig mosolyogva beszélt hozzájuk, s látszott mennyire szereti őket. Egy percre sem volt ez teher számára, erről szólt az élete. A legkisebbet a karjában vitte a vízbe, s csak nagy sokára kerültek elő újra.
Tökéletes alak, fényesre kezelt, leengedett hosszú haj, a fürdőruha színével megegyező erős bordó-pirosra rúzsozott száj. Modell szépség, világnyi magánnyal, és fájdalommal a barna szemében. Lassan lépdel a vízben, titkon figyeli, mindenki látja-e. Természetesen igen. Nem lehet nem észrevenni, de senki nem vágyik megszólítani.
Másik bájos anya két kisfiával. Ahogy vízbe érnek, keservesen fakad fel benne a bánat és nem tudja elfojtani a sírást. Rázkódik a teste, s az elrejteni kívánt fájdalmát csak felerősíti a hely szépsége. Valami komoly veszteség érhette. Aztán összeszedi magát és felvételt készít a fiúkról.
Egy hatalmas, lapos kövön középkorú pár. A férfi a karjában tartja az előtte ülő nőt, és gyengéd csókokkal halmozza el. Tisztán látszik, szerelmesek. Nem mondom, hogy nem irigylem őket.
Idős, elegáns hölgyek feketére sülve, a világra fütyülve, alig fürdőruhában. Imádják és bírják a napot. Egy pillanatra sem hallgatnak el.
Jó kondiban lévő angol fiatalok, az érkezés idejétől függően hófehér vagy piros bőrrel.
Egyszerűbb házaspár kései, agyonszeretett kislánnyal. A lépcsőn ülve várják, hogy kipancsolja magát, s vigyázban állva mossák le róla ásványvízzel a sót, majd nagy kendőbe csavarva törlik szárazra.
Helyi olasz fiatalok, akik zergeként ugrálva mezítláb közlekednek a sziklákon. Pontosan tudják hova kell lépni, s az embereket kikerülve leggyorsabban vizet érni. Hangosak és fesztelenek.
Aztán egyszer csak dörren egyet az ég, hatalmas, szürke felhők lepik el az eget. Megjelennek az első esőcseppek. A turista tanácstalanul szemléli az eget, a helyiek fölnéznek, és azonnal tudják mi várható. Villámgyorsan öltöznek át bevált praktikákkal, kisebb nagyobb sikerrel takarva el, amit kell, és elindulnak. Az emberek sorban jönnek ki a vízből. Az esőt nagy hullámok követik, s a pici mólót elönti a víz, magával sodorva az ott sorakozó papucsokat. Nagy izgalom támad. A kései kislány pergő nyelvvel, hadonászva magyarázza, hogy viszi a víz az egyik papucsot. Sokféle nyelven egyszerre beszélő közösségé alakulunk, és mentőakcióba kezdünk. Papucs nélkül mégsem lehet hazamenni!!! A sziklák alá besodródva meg is találtatik a keresett tárgy, és célszerszám is adódik, egy kisfiú játékát kölcsönkérve. A nádpálcával végül a párom szedi ki a hányattatott tárgyat, s a hölgy nem győz hálálkodni. Tudtam, az első pillanatban, hogy ő lesz a megoldás kulcsa, s eléri az elérhetetlent. Ez mindig így van, amióta ismerem. Elismerő pillantások teszik hétköznapi hőssé, majd mindenki megnyugszik, és lassan kiürül a part.
Muszáj visszamenni a tengerbe! Esőben élvezni a langyos vizet, míg libabőrös nem leszek. Nevetni kell, sikongatni! Nem tudom, és nem is akarom visszafojtani ezt a feszítő örömet, és nem érdekel, látja-e, hallja-e valaki. Boldoggá tesz a nem mindennapi látvány, s az hogy épp most itt lehetek! Magamban százszor megköszönöm. Még egyszer visszanézek a vízből a városra, majd kijövök, de eszem ágába sincs a szállásra menni. Száraz fürdőruhára veszem a fehér nyári ruhám, a lukacsos fehér cipőm (abból kifolyik a víz), s indulás. A férjem nem is tehet mást, követ. Végig a parton, ki a mólóra, fel a sétányra. Annyira szép a város feletti szinte fekete-mélykék ég alatt, az esőben ázott még élénkebb színben játszó házak sora, előttük a tengerben a milliónyi fehér hajó, a repülő rikoltozó sirályok sokasága, hogy hangosan nevetnem kell megint. A vártorony mögötti eldugott partszakaszon egyedül maradt, félmeztelenül ugráló lány, aki nem tudta, hogy véletlenül megláttuk, hasonlót érezhetett. Felszabadult életörömet.
Szinte alig van már valaki a parton. Csak a hajók mögötti öbölszakasz felől jön izgatott kiáltozás. Széles vállú, erős férfiak bukósisakban, kajakban ülve vízilabdáznak, vagy valami ahhoz hasonlót játszanak. Ámultan figyeltem a különös sportot. A kapu pár méterrel a víz felett van, a gólt csak magasra emelt evezővel lehet kivédeni. A víz forr a tomboló férfienergiától fűtött játék alatt. Egy darabig nézem őket, de az ég egyre sötétebb, az eső újra rákezdi. Menni kell, nincs mese. Nem lesz egyszerű feljutni a várba a lezúduló vízfolyásban. Még egy mély levegővétel, egy körbepillantás, és egy teljes szívvel elmormolt fogadalomtétel. Ide visszajövök! Aztán mehetünk az elvarázsolt kastélyunkba.
