Nagyapám ötvenkét évesen, hét gyermekkel hagyta özvegyen nagyanyámat közvetlenül a háború után. Anyám csak két éves volt, érzékeny lélekkel megáldva. Nem értette, neki miért nincs apja és követelte volna az anyja babusgatását, de ehelyett vigyázhatott a húgára, hisz törékenyebb, kisebb volt, mint ő. Okos nagylány vagy már! – hallotta mindig a nagyobb testvérektől is, mert nagymama éjt nappallá téve dolgozott. Egyik gyerekről a másikra varrta a kinőtt ruhákat, csirkét nevelt, kertet gondozott, befőzött, és ha anyám játszani vágyott gyengéden tessékelte arrébb. Nem érek én arra rá fiam! Ünnepekkor énekszó töltötte be a pici házat. A szaloncukrot éjjelente főzte csomagolta, és rejtette el, az örökké éhes gyerekek elől. A beiglihez a mákot, diót, maga nevelte, szedte, a fa alatt kézzel készült apróságok, vagy később egy-egy narancs volt az ajándék. Nem tudott megállni egy percre sem. Idős korában is örökké tenni kellett valamit, és a számtalan unokára gondot viselni, akiket a gyerekei odacsaptak nagymamához. Anyám mindig érezte minden rezdülését, igyekezett megfelelni a szeretetének és sosem terhelte, de támogatta, amiben lehetett.
Apámmal egy szál ruhában kezdett közös éltet és éjt nappallá téve dolgozott. Alig múltam 2 éves, amikor az első öcsém megszületett. Majd jött a második is. Csinosan járatott bennünket, ő varrta a ruháinkat, csirkét nevelt, kertet gondozott, befőzött. Karácsonykor illatos volt az otthon, ajándékkal ékes a fa alja. Sokat énekelt, verselt, mesélt nekünk, és nyaranta volt egy hetünk, amikor kirándultunk, de a legmeghatározóbb mondatai ezek voltak: Okos nagylány vagy már! és Nem érek én arra rá fiam! Vágytam volna az anyai babusgatásra, de az öcsémmel nehéz terhessége volt, majd amikor megszületett, vigyáznom kellett rá, hisz törékenyebb, kisebb volt, mint én. Aztán a másodikra ismét, hisz okos nagylány voltam már 2 évesen is. Érzékeny, aki anyám minden rezdülését érezte. Igyekeztem megfelelni a szeretetének és sosem terhelni, de támogatni, amiben lehet. Apám ötven évesen hirtelen ment el. Anyám teljesen összetört. Már csak ezért is, örökké tennie kellett valamit, később az unokákra is gondot viselni. Ha hívtam volna, hogy igyunk egy kávét, a válasz ismerős volt. Nem érek én arra rá fiam!
Férjhez mentem. Fiút szültem, és hasznát vettem az érzékenységemnek, amivel igyekeztem az állandóan elfoglalt férjemet sosem terhelni, de támogatni, amiben lehet. Ezzel is próbáltam megfelelni a szeretetének. A fiamnak sokat énekeltem, verseltem, meséltem, de ahogy vissza kellett mennem dolgozni, változtak a dolgok. Okos nő vagy! Majd megoldod! – mondta nem egyszer a férjem, amikor szükségem lett volna segítségre. Most nem érek rá kisfiam – mondtam én rendszeresen emiatt a munkából fáradtan hazaérve, a kétévesemnek – Még el kell mosogatnom. Ki kell vasalnom. …
Egy nap váratlanul a kórházban kötöttem ki. A három műtét után, a hitetlen orvosok szerint is kizárólag a lelkem tartott életben. A fiam nem értette, miért hagytam el egyik pillanatról a másikra. Amikor egy hónap után be lehetett hozni a kórházba, nem ismert meg. Ne tegyél le apa, ne tegyél le! – mondatai az ajtón túl is visszhangoztak. Hosszú hónapok következtek, ami alatt, mint a kis herceg a rókát, apró lépésenként szelídítettem vissza a szeretetét. Énekeltem, verseltem és meséltem, míg ő állt, mint okos nagyfiú és csak az érzékenységének volt köszönhető, hogy a dolgaink lassan rendeződtek.
Attól kezdve nem érdekelt a mosatlan, ha a fiam játszani hívott. Karácsonykor gyufásdobozt csomagoltam dísznek, és együtt sütöttük a mézeskalácsot. Énekeltünk, meséltünk, vagy ültünk, és hosszan hallgattuk az égők zenéjét. Aztán felnőtt. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy otthont teremtsen a családjának, de amióta megszületett a fia, minden nap átöleli, játszik vele, mesél, versel, és közös daluk is van, amit anyával együtt énekelnek. Ha hív, a válaszom mindig ugyanaz. Persze, hogy ráérek fiam!