Nagyon várták őt, s amikor megérkezett mindenki őszintén örült. Kék szemével, pampuskás pofijával, és hosszú hajával még a szülészorvost is elvarázsolta. Az asszony babusgatta, öltöztette, és mérhetetlenül büszke volt gyönyörű kislányára. Féltette is nagyon. Volt valami furcsa szorongás a lelkében, ami akkor született meg benne, amikor először a kezébe fogta. Nézte az apró, békés, védtelen teremtményt, s a mérhetetlen szeretet mellett, nem tudott mit kezdeni azzal a furcsa érzéssel ott belül. Talán az anyasággal jár, gondolta. Fiatal volt még, és a kislány az első gyermeke volt.
A kicsi minden gond nélkül cseperedett, és a környezete egyre jobban szerette. Másfél évesen már tisztán beszélt, biztosan járt, szobatiszta volt, és hamarosan rövid versikéket is tudott. Okos volt, szófogadó, szelíd, és nagyon törékeny. A haját nem veszítette el, így már korán gyönyörű masnis copfocskákat lehetett kötni belőle. Csinos kis ruháiban egy apró tündérre emlékeztetett.
Alig volt három éves, amikor egyszer csak besárgult, és kórházba került. Az anyja nem látogathatta, ezért esténéként bábokat varrt, és napközben a kórterem ablaka előtt állva igyekezett felvidítani a bezárt gyermeket, aki eddig sosem volt tőle távol. Az első napon, amikor kintről meglátta kislányát a kórházi ágyon, ismét erőt vett rajta az a furcsa szorongás, amit közvetlenül a gyermek születése után érzett először, és ami időről időre rátelepedett a lelkére. Most azonban olyan erővel tört rá, hogy a félelem szinte összeszorította a szívét.
Nem sokkal azután, hogy kislányt hazavihette, történt valami.
Ebédet főzött, amikor hirtelen nagy hideg csönd borzongatta át. Lélegzetét mázsás súly terhelte és a szíve hevesebben kezdett dobogni a megfoghatatlan szorongás hatására. Megállt a keze, és fülelt. Valóban rémisztő volt a csend. A kislányt szólította, de az nem válaszolt. A szorongás markoló félelemmé hatalmasodott benne. Elzárta a gázt, és futott a gyermek szobája felé, ahol pár perce még játszani látta. A küszöbnél földbegyökerezett a lába. Nem volt ott. Hangosan kiabálva szólítgatni kezdte a gyermeket, és míg futkosott körbe a házban, a férjéért is kiáltott. Szinte önkívületben ordította.
-Nincs itt! Nincs sehol!
-Ne aggódj, tudod, hogy sosem menne el szó nélkül, lehet, hogy a szomszédban van.
A férfi mindig józanabb volt a problémás helyzetekben, és a kislány valóban nagyon szófogadó volt. Ha azt kérték üljön csendesen, és játsszon, akkor azt tette, s megvárva, amíg érte jönnek. Az asszony a leglehetetlenebb helyekre is benézett, amíg a férje átszalad a szomszédba, ahonnan hófehér arccal jött vissza. Az anyának elég volt ránéznie a válaszért. Kétségbeesett ordítás szakad fel belőle.
-Nem tűnhetett el! Istenem elvitték! Valaki elvitte!
Ekkor már együtt rohantak az utcára, és az anya jajgató hívására, amivel a gyermekét szólongatta mindenki kijött a háza elé. Szoros, megbízható kis közösség volt ez, mindenki ismert mindenkit. Autók csak nagyon ritkán jártak még akkor, most sem láttak egyet sem. Mint ahogy idegent sem. Az asszony egyre kétségbeesettebben sírt, jajgatott, és rohant utcáról utcára. A lába már alig vitte. A férje mindvégig vele volt, majd látva a reménytelen ámokfutást, megfogta a vállát, maga felé fordította, és gyengéden megrázta.
-Haza kell mennünk! Hallod? Haza kell mennünk, hátha csak elbújt valahol, és ha előjön, megijed, mert nem vagyunk ott.
A nő bólintott, és teljes kábultságban, reszketve lépdelt hazáig. A férje bevezette a házba, hozott neki egy pohár vizet, és vigasztalta, ahogy tudta, miközben az ő lelke is reszketett. Az asszonyra azonban ismét rátört az az iszonyú szorongás, és az ajtóhoz rohant. Szinte feltépte, majd fájdalmas sikoltás tört fel belőle a látványtól, ami elé tárult.
A kislányt valaki az ajtó elé fektette. Arca olyan élettelenül fehér és fényes volt, mintha viasszal kenték volna be. Haldoklott, de még élt.
Az asszony arra eszmélt, hogy a férje gyengéden rázogatja, és aggodalommal néz rá.
-Drágám! Mi a baj? Rosszat álmodtál?
-Ó Istenem!!! Csak álmodtam? Csak álmodtam!! Jajjj köszönöm! – zokogta a nő – Ez iszonyú volt! – mondta, majd sírva mesélte el mit álmodott.
A férje karjában aludt el, de ez az éjszaka, és a furcsa szorongás még hetekig nyomasztotta.
Hosszú idő telt el, amikor az álom, mely hasítóan valóságos volt, újra elhozta a rettegés poklát. Ismét a férje ölelésére, vigasztalására ébredt.
A kislány közben egyre nőtt. Továbbra is csendes, kedves, mosolygós teremtés volt. Rossz gondolata sem igen akadt. Szerette a zenét, a verseket, a természetet, és mindig igyekezett jó lenni. Szép fiatal lány lett, megfordultak utána a fiúk, de ő nem nagyon foglalkozott velük. Az anyja a legjobb barátnője volt, az apjáért rajongott. Aztán eljött az idő, férjhez ment, anya lett, és elköltöztek a szülői házból. Az asszony pedig sosem mesélte el neki, hogy időről időre jön ez az álom, és ő mindannyiszor szinte belezavarodik, amíg átéli. Megállapodtak a férjével, hogy nem beszélnek róla senkinek.
Majd egy napon telefon érkezett az ifjú férjtől. A lányuk kórházban van, megműtötték. A szülők szaladtak, hogy meglátogassák. Sápadtan, de mosolyogva találták. Vigasztalta őket, hogy jól van, ne izguljanak, és kérte vigyázzanak a kicsire. Kissé megnyugodva hagyták ott, megbeszélve mit kér holnap ebédre. De másnap már nem ebédelt. Az éjszaka folyamán újra műteni kellett, és azóta az intenzíven küzdöttek az életéért. Két nap után pedig jött a telefon, hogy jöjjenek be, búcsúzzanak el tőle, mert valószínűleg nem éli meg a reggelt. Az asszony a két napot csak azért nem sírta végig, mert az unokájára kellett vigyáznia, s nem akarta, hogy a kicsi, aki folyton az anyját kereste, bármit is felfogjon ebből a helyzetből.
A szülők egymásba kapaszkodva lassan mentek a betegágyhoz. A hófehér szobában, a hófehér ágyon az imádott lányuk feküdt gépekhez kötve. Mindenhonnan csövek lógtak ki a testéből, a fehér lepedő alól is, amivel többször műtött, kötözött testét betakarták. Csak az arca látszott ki. Az asszony úgy érezte nem tartja meg többé a lába, és ha a férje nincs ott, bizonyosan összecsuklik. Nem sikoltott, összeszorította a fogait, ahogy a látvány a zsigereiig hatolt.
’A lányuk arca olyan élettelenül fehér és fényes volt, mintha viasszal kenték volna be. Haldoklott, de még élt. ’
Az anya ott látta maga előtt a kisértő iszonyatot, és újra érezte azt a megfoghatatlan borzalmas szorongást, ami álom formájában öltött testet, és azóta volt része az életének, mióta a gyermeke megszületett. És ekkor lassan, valami fájdalmas bizonyosság öntötte el az elméjét. A kislány a születésével hozta az álmot, hogy felkészítse az anyját erre az esetre, erre a napra, erre a látványra. Ezt a képet hozták el álmai újra, meg újra. A nő pontosan érezte, ha ezt most látja, éli át először, megzavarodik. Így azonban a kétségbeejtő helyzet ellenére is, valami támogató erőt talált.
A lány különleges volt, szinte nem evilági. Bár az orvosok azt mondták ez teljességgel lehetetlen, mégis életben maradt. A küzdelmével, kitartásával, és erejével a gyógyulás hosszú és keserves folyamata alatt sokakat megérintett, s azóta is erőt ad általa. Az álom soha többet nem jött elő. Elvégezte a feladatát.
Jó pár év eltelt, amikor egy beszélgetés alkalmával a lány arról mesélt anyjának, hogy sokáig kereste a miérteket. Hogy úgy érezte, nem érdemelte ezt a tenger szenvedést, és a következményeit, amit egy életen át viselnie kell, most még sincs benne harag, csak valami hálával vegyes elfogadás. A körülmények olyan abszurdak, az életben maradása pedig olyan valószínűtlen volt, hogy úgy érzi, ez az egész tragédia meg volt írva a sorsában. Mintha maga vállalta volna minden szenvedését és mintha nem csak magáért tette volna. Mintha ezt a születésével együtt hozta volna a földre.
Az asszony csak hallgatta, s közben csendben folytak a könnyei. Aztán amikor a lány elhallgatott, elmesélte neki az álom történetét. Azon a beszélgetésen a két nő számára megerősítést nyert az, amit valahol mélyen mindig is tudtak. A láthatatlan kötelék fogalma, amivel anya a gyermekéhez, a gyermek az anyjához, és a születendő lélek a földi világhoz kapcsolódik.