Hűvös van. Semmi kedvem ma hozzád menni, de muszáj. Ez nem az az alkalom, amit ki lehet hagyni, csak egyszer történik meg. Ráadásul dühös vagyok rád. Amióta ismerlek, azóta először. Annyira dühös, hogy majd megfulladok tőle. Tehetetlenségemben újra és újra sírva fakadok. Baranyi Ferenchez is egyedül kell elmennem. Természetesen örömmel ismerem meg őt, de azt terveztük, hogy együtt megyünk. Egy csodás napot töltöttünk volna együtt. Ebédet, barátlátogatást álmodtunk és be akartál mutatni Feri barátodnak. Bár négy éve ismerlek, sosem jött szóba, hogy ő az egyik kedvenc költőm, neked pedig régi, tisztelt jóbarátod. Nemrég derült csak ki, és te titokban, azonnal szervezkedni kezdtél, hogy örömet szerezz nekem. Hónapok óta beszélünk erről, de az elfoglaltságaid miatt nem mehettünk hamarabb. Természetesen megértettem, hogy a 25. Nemzetközi Dobos Gála nagyon fontos. Munkásságod ékköve. Szinte egyedül vitted a szervezést, közben két kiállításod nyílt. Mindez óriási leterheltséggel járt. Együtt örültünk az újabb sikereidnek és annak, hogy a kiállításaid rendre visszakerültek a helyükre, a múzeumodba. Feri barátoddal is találtál egy mindenki számára jó időpontot. Alig vártam ezt a napot, most pedig úgy érzem cserbenhagytál. Soha nem tettél ilyet velem, mégis haragot érzek. Ennek ellenére nem tehetek mást, mennem kell. Miattad a legszebb kabátom veszem fel.
Micsoda furcsa hely ez! Méltóságteljes, nagy kapu, magas kőkerítés, sorompók, őrbódé. „Lélek ez ajtón …” Megint szorít a torkom. Veszek neked egy szál fehér rózsát. Nem, nem kérek csomagolást. Úgysem lenne semmi méltó a te kifinomult ízlésedhez. Így jó. Egy erős „gerincű”, fejét büszke alázattal tartó, tüske nélküli, fehér rózsa. Megsimogatom a szirmait. Erről szembe jut az, ahogy te az én arcomat szoktad megsimogatni, mikor azt mondod, „örülök, hogy látlak kicsibogár”. És már megint sírni szeretnék. Basszus…. Egyszerűn nem tudom elfogadni, hogy ezt tetted velem. Egyik pillanatról a másikra!
Alig találom meg a helyet, ahová érkeznem kell. Nincs még itt senki. Nem tudtam, hogy áttették fél órával későbbre az időpontot. A terem dekoratőrhöz méltóan van feldíszítve, már amennyire ez egy ilyen helyen lehetséges. A kedvenc fotód lóg középen. Vidáman mosolyogsz. Elegáns vagy, mint mindig, igazi úriember, a szemeidből pedig meleg szeretet sugárzik. Én meg állok tehetetlenül és ordítani szeretnék. Közelebb lépek hozzád. Hozzád? Ahhoz a fényes, elegáns fadobozhoz, ami azt rejti belőled, mit a szemem látott. A korodat meghazudtoló, tartással bíró magas termetedet. A hosszú karjaidat, amikkel szorosan megöleltél köszönés képpen. Mennyire szerettem! Ölelésed gyengéd volt, oltalmazó, baráti, szinte apai. Szinte, mert közben úgy tudtál 71 évesen is férfi lenni, hogy az tiszteletet parancsolt, mégsem volt soha, egy pillanatra sem félreérthető. Igazi, őszinte barát voltál. Az első férfi barátom. Egy más minőség, akihez foghatót nem ismerek. Művelt, érzékeny, egyenes. Tudod hányszor akartalak azóta is felhívni, hogy megosszam veled az élményeimet, hogy meghallgassam a tiédet? Mindig megnyugodtam a hangodtól, attól, ahogy a családodról mesélsz. Szeretem az édesanyádat, a lányaidat, az unokáidat, miközben sosem találkoztam velük. Vedd tudomásul, hogy most már ők is hiányoznak. Hogy lesz ezután?
Megsimítom a koporsódat és beszélgetek veled. Ezt is te intézted, ugye, hogy még egyszer kettesben lehessünk? A csuda vigyen el!! Annyira szeretnék káromkodni, pedig soha nem szoktam!!! Rettentően hiányzol. Megint ránézek a fotódra. Te már örökké így fogsz mosolyogni. Szinte érzem, hogy most is jókedvű vagy és engem vigasztalsz.
Egyre többen jönnek, ezért leülök az utolsó sorba. A szertartás hosszú, több beszéddel. Hiába no! Mégiscsak a világ legjobb dobmúzeumának létrehozóját búcsúztatjuk, akit Amerikától-Grúziáig mindenki ismer és szeret, nem beszélve a hazai „dobos társadalomról”. Hallgatom, ahogy méltatnak. A rózsád még mindig a tenyeremben pihen. Erről eszembe jut, amit legutóbb a gála szervezése közben mondtál. „ Engem Isten egész életemben a tenyerén tartott. Most is meg fog segíteni, de azt hiszem, ezután pihenek. Nem élhetek vissza örökké a jóságával.” „….ez után pihenek.” De nem így Sanyi! Hisz azt is mondtad, hogy megírod a következő könyvet édesanyád csodálatos történeteivel, meg azt is, hogy hamarosan kirándulunk! Most meg itt ülök egyedül egy gyászoló tömeg közepén. Ráadásul vészesen közeleg a találkozó ideje. Mondd, mit csináljak? Hogy néz az ki, hogy felállok és kimegyek a szertartás közben? Te nem fogsz megharagudni. Tudod, hogy Feri bácsi vár. Mással pedig most nem tudok foglalkozni. Kijövök és rádöbbenek, hogy a rózsa még mindig a kezemben van. Szétnézek és meglátok pár temetkezési munkatársat a ravatalozó előtti nagy tér egyik oldalán. Útbaigazítást kérek tőlük, hogy melyik kocsi visz majd téged. A fekete Mercedes, kapom a választ. Mhhh, stílusos. Visszamegyek a tér másik oldalára. Számtalan szempár követi minden lépésem. Bekopogok a Mercedes ablakán és megkérem a sofőrt, hogy nyissa ki az autó hátulját, mert én ezt a rózsát szeretném neked itt hagyni. Furcsán néz, de készségesen megteszi. Ehhez azonban be kell indítania a kocsit és kicsit előrébb gurulnia vele. A sok ember, aki csak annyit érzékelt, hogy egy kisírt szemű elegáns nő kijön a szertartás közben, beszél a munkásokkal, majd kérésére megmozdul az autó, mind azt hiszi, hogy hamarosan elindul a menet, és szétrebbenek, hogy utat adjanak. Atyaég! Fogadjunk, hogy hangosan nevetsz ezen az abszurd helyzeten. A könnyed is kicsordul, szinte látom. „Fellépni tudni kell kicsibogár!” Én közben beteszem a virágot abba a nagy, üres pléhdobozba amibe hamarosan téged is tesznek, hogy elvigyenek a…. Kiráz a hideg. Csak bámulok az ürességbe és azon kattog az eszem, hogy biztosan álmodok, mert ez nem lehet a valóság. Kábultan megköszönöm a szívességet és a szétnyílt tömegen keresztül, sietve távozok. Senki nem ért semmit. Nem akarom megmagyarázni. Most mindennél fontosabb, hogy odaérjek a te régi, mélyen tisztelt barátodhoz. Mert megbeszéltük, mert megígértem, hogy egyedül is elmegyek, már csak miattad is. Átveszem a kötetet, amit neked szánt a „régi költő harcostársad”. Te hívtad így legutóbb.
Baranyi Ferencnek nincs számítógépe, nincs mobilja, nincs email címe. Szinte lehetetlen utolérni. Esetleg vezetékes telefonon a nap egy meghatározott órájában, ha a telefon mellett tartózkodik, vagy levélben lehet üzenni neki. Hogy fogok szólni, hogy várjon meg, mert megyek, csak kések kicsit? Áldom a technikát, a mobil internetet, a tudakozót, majd nagy nehezen egy gazdasági irodában kicsöng a telefon. A vonal végén egy kedves női hang. Hallgatja a lehetetlen történetet és a könyörgésem, hogy keresse meg Magyarország egyik legjelentősebb költőjét a hatalmas szálloda halljában és mondja meg, hogy akit vár jön, de csúszott a temetés és iszonyú dugó van a felújítás miatt. Megteszi.
A hallban egy (másik) úriember vár. Félénk mosollyal válaszol, ahogy felé robogok teljes elragadtatással. „Itt van Sanyikám! Megvárt! Mit szólsz?” – mondom magamban, miközben önkéntelenül ölelésre nyitom a karom. Ő még sosem látott engem, de most, ahogy felfogta, hogy én vagyok, kitörő örömmel fogad, mintha száz éve ismernénk egymást. „Zsuzsikám! De jó, hogy el tudtál jönni!”
Leülünk kicsit beszélgetni, leginkább rólad. Meghív egy teára. Néha alig tudok megszólalni, mert Feri bácsi szeretetében is téged érezlek. Nem tudom mit meséltél rólam, de olyan gondoskodó, figyelmes velem, mintha én is egy régi kedves barátja lennék. Átadja a könyvet, amit hozott, majd elkéri az én írásaimat, hogy elolvassa, hisz te azt mondtad neki, tehetséges vagyok. Őszintén kíváncsi rám, mert te ajánlottál. Az egyik úriember a másiknak. Megindító, ez a ma már szinte nem létező, férfias, egymásba vetett hit, mély tisztelet. Ekkorra annyira fájsz már, hogy majd szétfeszíted a mellkasom, de tartanom kellett magam, amíg Feri bácsit elvisszük a következő sarokig, nehogy ő is elkéssen egy irodalmi rendezvényéről. Utána azonban nem bírom tovább. Hangosan zokogok a kocsiban, és a férjem legnagyobb meglepetésére egyre csak azt mondogatom: „Kicsibogár” akarok lenni! Kicsibogáááár !
A novellát Kármán Sándor emlékére írtam. Megjelent a Litera-Túra Művészeti Magazinban
https://www.facebook.com/zsuzsi.mdanyi/posts/4772308702851786
https://www.facebook.com/literaturamuveszetimagazin/posts/4885663458191920