Danyi Zsuzsi

„ Él bennem a késztetés...”

Kapaszkodó

Kapaszkodó

A távolság miatt csak a sziluettjét lehetett látni, de az tisztán kivehető volt, hogy galamb. A hatalmas ezüstfenyő csúcsdíszként tartotta napra nap, s az asszony az ablakból nézte, miközben haját fésülte, vagy fogat mosott. Ha fújt a szél, a fenyő lágyan ringatta a madarat. Az asszony sokszor gyönyörködött ebben a különös képben. A méltóságteljes óriásban és a barátjában, aki mindennap eljött hozzá, és hosszan beszélgettek. A zárt ablakon keresztül nem jutott be hang, és messze is volt a fenyő, de a nő szinte hallani vélte a párbeszédet, amely mindig szeretetteljes és szelíd volt. Talán a galamb fészkét is a fa rejtette. A látvány állandóságát a fenyő fölött elúszó változó felhők, s napszakok színes fényei csak felerősítették. Ez a kép a legnehezebb napokban is reményt adott, nyugalmat árasztott. Nehéz időket élt, s úgy kapaszkodott ebbe az állandóságba, mint szőlőkacs a földbe vert karóba.

Egy nap a kertben gyomlált, amikor furcsa puffanást hallott. Aztán még egyet. A hang nagyon közel volt. Az asszony először nem akart hinni a fülének, de aztán nyilvánvalóvá vált, mit hall és a gyomra egybeugrott. Kiegyenesedett és a fejét a hang irányába fordította, épp a fenyő felé. Ebben a pillanatban ismét lövést hallott, és látta, ahogy a fehér tollak a fa csúcsa felől százfelé hullanak alá.

Lelőtte…? Istenem lelőtte! Lehelte maga elé, mert a torkát döbbenettel vegyes iszonyat fojtogatta. Meredten nézte a lassan aláhulló tollakat és nem mozdult a lába. Olyan mély szomorúságot érzett, amit már régen nem. Ez aztán hamar elkeseredett dühvel egészült ki, aminek hatására képes volt nekiindulni, hogy lássa ki tehette mindezt. Úgy, ahogy volt, földes kézzel, összekuszálódott hajjal, feldúltan sietett a szomszéd felé, és azon sem gondolkodott, hogy azt igyekszik látni, akinek a kezében valószínűleg puska van.

Amikor elért az úton a szomszéd telekhez megállt és benézett. Az alak pakolászta, s elégedetten nézegette a középméretű fegyvert, amit épp az előbb próbált ki. Tartásából önteltség sugárzott, hisz jól célzott, ilyen messziről is eltalálta a madarat. A nő csak állt, és a lelkében elképesztő vihar dúlt, mint a gyermeknek, aki először szembesül a világ gyáva, és aljas kegyetlenségével. Hogy képzeli??? Hogy képzeli bárki, hogy holmi passzióból lelő egy másik lényt? Ekkor a férfi megérezte, hogy nézik, és kilépett a veranda alól, a fegyvert a mellénye alá rejtve. A nő undortól és indulattól szikrázó tekintete olyan eltökélten fúródott a férfiéba, hogy az zavarba jött. Ráeszmélt, hogy rajtakapták, és ennek minden következményét megértve, gyorsan visszabújt rejtekébe. Az asszony még állt egy darabig, aztán jobb híján, a mázsás szomorúsággal teli, háborgó lelkével lassan hazasétált.

Az esti szél gyönyörű alkonyt hozott, az ég alja vörösen ragyogott. Az nő állt az ablak előtt, de az ezüstfenyő senkit sem ringatott. Mint, ahogy másnap reggel sem, és attól kezdve mindhiába nézte az óriás csúcsát. Szemei előtt újra és újra a lehulló fehér tollak képe jelent csak meg. Szomorúság vegyült minden reggelbe és minden estébe is, az állandóság nyugalmának hiányát adva.

Az idő múlt. Lassan elfogadta a csupasz fenyőcsúcs látványát, majd egy idő után már nem figyelte többé. A Pünkösd utáni első reggelen elgondolkozva fésülte hosszú haját, és csak úgy a semmibe bámulva nézett ki az ablakon. Hosszú percek teltek el így, amikor villámcsapásra kitisztult a kép, és felfogta mit lát.

Ez hihetetlen!! Az asszony szíve nagyot dobbant! Gyermeki izgalom töltötte el, sikítani és sírni szeretett volna egyszerre. A galamb ott ült az óriáson, és az uralkodó széljárástól gyengéden hajladozó ágon ringatózott. Nem halt meg?? Ő lehet az? Szinte képtelenség!! Eszébe villant, hogy Pünkösd volt… A hála és az öröm úgy melegítette át a lényét, hogy szinte minden sejtjében érezte, hogy él. S érezte a világot rendező bölcsességet is, ami előtt már nem először hajtott fejet. Felhőtlenül boldog volt.

Aztán két nap múlva, amikor reggel olyan álmosan támolygott ki szobájából, hogy kétszer kellett arcot mosni, mire kilátott a szemein, hangosan nevetnie kellett, és elindultak a könnyei is. Az ezüstfenyő már két galambot ringatott. S másnap újra, aztán újra…. és ekkor megértette, csak a változás biztos. Az ő áhított állandósága pedig túlmutat a földi létén, és mindennél biztosabb kapaszkodó.

Facebook
LinkedIn
Email

Ajánló

Próza még:

Peter Wohlleben

    Peter sorsa már öt évesen eldőlt. Nem a nagyváros poros utcái nevelték. Nem

A ragyogás

Az ilyentájt nyugodt víztükör felszínén ezüstvillanás jelezte, hogy Balin, kilőtt nyílként siklott végig alatta. Fontos

Virágoztatás

Vettem magamnak egy képességet. Hosszan rágódtam rajta, hogy megtehetem-e, és nehezen vettem rá magam, hogy

Testvér(ek)

A zenekar első hegedűse játszotta a szólót. A magas fiatalember mutatós volt és közismert. Elkerülve

Betonrésnyi boldogság

  Két éve voltam hajlandó szembenézni azzal, miben élek. Álmomban olyan voltam, mint egy megkövült

A víz illata

Lehajtott fejjel nézem a víztükröt. Illata észrevétlen kúszik az orromba, és kioldja a lelkemre kötött

A remete

A tavaszi nap még elég alacsony szögben süt be ahhoz, hogy a fényesre kopott, fa

Láncok

Gróf Széchenyi István nagy álmát váltotta valóra. Az ihletet Angliában kapta, amikor meglátta a Hammersmith-et.

Példakép

Mint a kerti törpe állok és vacogva figyelem a kertet, a felhők félelmetesek, székek felborulva,

Rozsdabarna

Alkonyodott, amikor autóval az automata elé gördült. Az informáló levelek, az elmúlt napokban már több

Kötni és engedni

A tű bekúszik a hurkon, s míg a kis kanyarintó mozdulattal magára csavarja és előre

Repülj madár

A kertbe, ahová most magam megyek, egyikünk sem szeretett járni. Pedig rendezett. A fák, bokrok,

Szeme, mint barna tó

Távolról érkezik hozzám a lépések alatt reccsenő padló hangja. Azt álmodom, hogy apám jön, és

Haláltánc

Elválaszthatatlanok voltak. A szoba sarkában érezték magukat a legjobban. Ide nem tűzött be a nap,

Legújabb bejegyzések

Rózsa vitéz 🔉

Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, elfoglalta. A király is elesett. A

Rozmarintszál 🔉

Volt egyszer egy király, akit a népei erősen szerettek, de sokat is búsultak miatta, mert

Eljön az ideje

Talán, sosem érted meg, mindegy, milyen mélyen rejted, titkolni előlem nem tudod, gondolatod, érzésed indítja