Kapaszkodó
A távolság miatt csak a sziluettjét lehetett látni, de az tisztán kivehető volt, hogy galamb. A hatalmas ezüstfenyő csúcsdíszként tartotta napra nap, s az asszony az ablakból nézte, miközben haját fésülte, vagy fogat mosott. Ha fújt a szél, a fenyő lágyan ringatta a madarat. Az asszony sokszor gyönyörködött ebben a különös képben. A méltóságteljes óriásban és a barátjában, aki mindennap eljött hozzá, és hosszan beszélgettek. A zárt ablakon keresztül nem jutott be hang, és messze is volt a fenyő, de a nő szinte hallani vélte a párbeszédet, amely mindig szeretetteljes és szelíd volt. Talán a galamb fészkét is a fa rejtette. A látvány állandóságát a fenyő fölött elúszó változó felhők, s napszakok színes fényei csak felerősítették. Ez a kép a legnehezebb napokban is reményt adott, nyugalmat árasztott. Nehéz időket élt, s úgy kapaszkodott ebbe az állandóságba, mint szőlőkacs a földbe vert karóba.
Egy nap a kertben gyomlált, amikor furcsa puffanást hallott. Aztán még egyet. A hang nagyon közel volt. Az asszony először nem akart hinni a fülének, de aztán nyilvánvalóvá vált, mit hall és a gyomra egybeugrott. Kiegyenesedett és a fejét a hang irányába fordította, épp a fenyő felé. Ebben a pillanatban ismét lövést hallott, és látta, ahogy a fehér tollak a fa csúcsa felől százfelé hullanak alá.
Lelőtte…? Istenem lelőtte! Lehelte maga elé, mert a torkát döbbenettel vegyes iszonyat fojtogatta. Meredten nézte a lassan aláhulló tollakat és nem mozdult a lába. Olyan mély szomorúságot érzett, amit már régen nem. Ez aztán hamar elkeseredett dühvel egészült ki, aminek hatására képes volt nekiindulni, hogy lássa ki tehette mindezt. Úgy, ahogy volt, földes kézzel, összekuszálódott hajjal, feldúltan sietett a szomszéd felé, és azon sem gondolkodott, hogy azt igyekszik látni, akinek a kezében valószínűleg puska van.
Amikor elért az úton a szomszéd telekhez megállt és benézett. Az alak pakolászta, s elégedetten nézegette a középméretű fegyvert, amit épp az előbb próbált ki. Tartásából önteltség sugárzott, hisz jól célzott, ilyen messziről is eltalálta a madarat. A nő csak állt, és a lelkében elképesztő vihar dúlt, mint a gyermeknek, aki először szembesül a világ gyáva, és aljas kegyetlenségével. Hogy képzeli??? Hogy képzeli bárki, hogy holmi passzióból lelő egy másik lényt? Ekkor a férfi megérezte, hogy nézik, és kilépett a veranda alól, a fegyvert a mellénye alá rejtve. A nő undortól és indulattól szikrázó tekintete olyan eltökélten fúródott a férfiéba, hogy az zavarba jött. Ráeszmélt, hogy rajtakapták, és ennek minden következményét megértve, gyorsan visszabújt rejtekébe. Az asszony még állt egy darabig, aztán jobb híján, a mázsás szomorúsággal teli, háborgó lelkével lassan hazasétált.
Az esti szél gyönyörű alkonyt hozott, az ég alja vörösen ragyogott. Az nő állt az ablak előtt, de az ezüstfenyő senkit sem ringatott. Mint, ahogy másnap reggel sem, és attól kezdve mindhiába nézte az óriás csúcsát. Szemei előtt újra és újra a lehulló fehér tollak képe jelent csak meg. Szomorúság vegyült minden reggelbe és minden estébe is, az állandóság nyugalmának hiányát adva.
Az idő múlt. Lassan elfogadta a csupasz fenyőcsúcs látványát, majd egy idő után már nem figyelte többé. A Pünkösd utáni első reggelen elgondolkozva fésülte hosszú haját, és csak úgy a semmibe bámulva nézett ki az ablakon. Hosszú percek teltek el így, amikor villámcsapásra kitisztult a kép, és felfogta mit lát.
Ez hihetetlen!! Az asszony szíve nagyot dobbant! Gyermeki izgalom töltötte el, sikítani és sírni szeretett volna egyszerre. A galamb ott ült az óriáson, és az uralkodó széljárástól gyengéden hajladozó ágon ringatózott. Nem halt meg?? Ő lehet az? Szinte képtelenség!! Eszébe villant, hogy Pünkösd volt… A hála és az öröm úgy melegítette át a lényét, hogy szinte minden sejtjében érezte, hogy él. S érezte a világot rendező bölcsességet is, ami előtt már nem először hajtott fejet. Felhőtlenül boldog volt.
Aztán két nap múlva, amikor reggel olyan álmosan támolygott ki szobájából, hogy kétszer kellett arcot mosni, mire kilátott a szemein, hangosan nevetnie kellett, és elindultak a könnyei is. Az ezüstfenyő már két galambot ringatott. S másnap újra, aztán újra…. és ekkor megértette, csak a változás biztos. Az ő áhított állandósága pedig túlmutat a földi létén, és mindennél biztosabb kapaszkodó.
