Kora nyári szombat délelőtt volt. Kivételes nyugalom lengte be a Tisza partjának ezen szakaszát. A nyárfák hatalmas hóhelyhekre emlékeztető, könnyű szöszei úgy repültek a levegőben, mintha felültek volna ez erdei madarak koncertjének dallamaira, és ahogy azok eljutottak a legeldugottabb zugokba is, úgy jutottak el mindenhová a nyárfaszöszök. Pelyhes volt tőlük minden növény, tárgy, a Papa frissen festett ajtaja, az asztal, de még a félig kiivott szörpöspohárban is úszott belőlük. A kék hokedlire felrakott sajgó bokámon is imbolygott tétován egy, mint aki készül leugrani a mélybe, de még habozik a nagy tett előtt. Néztem, és közben anyám hangját hallgattam. Az apró konyhájában ténykedett, szokás szerint egyszerre több dolgot is csinálva. Aztán a szúnyoghálón keresztül figyelni kezdtem ismerős mozdulatait, amik egyre inkább csodálattal töltenek el. Ritka, kivételes alkalom volt, hogy a közelében lehetek, és közben rám figyel, persze a rántotthús, a rizs, a petrezselyem, a kávé, és a sütemény mellett. Miközben azt hallgattam, milyen apró dolgokon múlik egy-egy sütemény sikere, valójában azon gondolkodtam, milyen apró dolgokon múlik egy emberi lény nagysága, hallhatatlansága.
Tisztában vagyok azzal, hogy sok ember érzi úgy, nincs annál finomabb, mint amit az ő édesanyja főz, így azonnal érhet a vád, az érzelmi elfogultság szól belőlem. Ha így volna, is rendjén volna, de én kritikus vagyok. No meg azt is tudom, hogy jöjjön bármerről, aki az Ő süteményét, főztjét kóstolta, oda volt a gyönyörtől. Mert Ő nem simán főz, utolérhetetlen ízeket, harmóniát teremtve az alapanyagokból, Ő alkot. Kivételes művész. Rejtett, csendes, önmaga és közvetlen környezete számára alkotó művész. S művészete kiterjed az otthona állandó megújuló kifinomult szépítésére, a virágainak gondozására, de művészi, ahogy ruhát, táskát vagy bábot varr, átkárpitozza a széket, kanapét, csempéz, főz, és művész, amikor csokrot, koszorút köt, énekel, mesél, az unokáival játszik, amikor vígasztal, vagy gyógyít. Teszi mindezt hihetetlen érzékkel, látnoki képességekkel, és általában pénz nélkül, szinte a semmiből teremtve. S most megint érhetne a vád, ha nem dolgoztam volna oly sokat színészekkel, képzőművészekkel, énekesekkel, vagy kézművesekkel. De én sokszor láttam, mi tesz egy embert igazi művésszé, alkotóvá, és az nem a díja, vagy a zsűrizett darabjainak száma volt.
Anyám egyetlen, hozzá hasonló érzékenységgel megáldott leánygyermekeként, figyeltem lelkének fájdalmait, és változásait, s azt, ahogy nagyanyám végtelen bölcsessége köszön vissza benne, a hetedik szülöttben. Más voltam, mint a többi gyerek, így másként néztem, ahogy emberként is fejlődik, s ahogy a kettőnk kapcsolata alakult a több évtized alatt. Anyám nemesedett. Ma már babérkoszorú illetné.
Elkalandoztam, … szóval milyen apró dolgokon múlik egy emberi lélek nagysága, halhatatlansága? Például egy ilyen pillanaton. Amely mindezt felhozta bennem, mert olyan különleges atmoszférája volt. Néztem őt, a csinos, maga által vágott, és festett frizuráját, hozzá illő divatos fülbevalóját, finom pasztellszínekből összeállított, kényelmes öltözetét, az ismerős mozdulatait, és olyan érzésem volt, mintha bennem történne mindez. Egy voltam vele, kortalanul, mély, kimondást nem igénylő szeretettel, és végtelen hálával a megadatott pillanatért. Ott ültem egész délelőtt. Segíteni nem engedett, csak útban lettem volna. Csöndesen beszélgettünk. Megmutatta milyen kenyeret sütött az aprócska grillsütőben, (tökéletes küllem, textúra, illat és íz), megtanított a maradék fehérjéből készült könnyű és csodás kókuszos süteményére, és elmesélte, hogyan használta fel a finomabbnál finomabb kimaradt krémeket egyik tortából a másikba alkotva újra őket, és én boldog voltam, hogy hallgathatom.
Aztán kijött, és megmutatta az anyák napi tortáját. Azt, amit ő sütött, ha a gyerekei arra mennek. Akármelyik az öt közül. Újabb mestercukrászt megszégyenítő remekmű volt a telefon képernyőjén, amit az ő keze tartott. Nem voltam képes levenni a szemem… a kezéről. Az egész fiatalos lényét elárulta a fájdalmas izületeitől kissé göcsörtös, törékeny, apró barna foltos keze. Abban benne volt elrejthetetlenül az elmúlt gyötrelmes-szép 68 éve. Összeszorult a lelkem. Fel kellett állni, és elindulni, le a vízhez, hogy megnyugtasson a békés, állandóságot sugárzó látvány, a Tisza illata, de nem tudtam lent maradni. Ott akartam lenni a pillanatban, amely megadta nekem a hallhatatlanság érzetét a rejtett művész, az asszony mellet, akinek a pillanat létét köszönhetem.