A futószalag zakatolva szaladt. Az egyik állomásán vágólap csattogott, és formákat hasított a fekete fröccsöntött lapokból. Ezután, az így született ovális darabokat kettévágta egy kés. A szalagon tovább haladva, egy másik elem három lyukat ütött az immár egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes lapocskákba. A futószalag végén kis csomagokba gyűltek, majd nagy papírdobozokba kerültek, végül kisebb-nagyobb kellékboltokba szállították őket.
Ilyen kellékeshez tért be egy öregember, hogy vásároljon a fekete fröccsöntött formákból, majd hazasétált velük. Otthon a kopott műhelyasztalra borította a zacskó tartalmát.
-No, te épp jó leszel! – mondta, és két ujja közé fogott egy darabot.
Ettől a mondattól ébredt fel a háromlyukú, egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes műanyagdarab. Felébredt és szétnézett. Kicsiny helyiségben találta magát, amelynek egyik oldalán, nagy üvegablakon, és ajtón keresztül fény áradt be. A falon szép sorjában szerszámok sorakoztak, ollók, kalapácsok, néhány ár, és egy rongygömbben görbe tűk. A felettük lévő polcon cérnagurigák, zsinegek, ragasztók ültek. A sarokban álló kis szekrényben összehajtogatott bőrök, papír szabásminták lapultak. A másik falon kaptafák sorakoztak, míg a harmadikon egy nyitott szekrényen cipőket, csizmákat látott.
Azon a finom, piros, bőr bokacsizmácskán azonnal megakadt a szeme. Úgy érezte, ennél szebbet nemigen láthat. Kecses, gömbölyded orra fölött szalag díszlett a fűzőlyukaiban. Takaros sarka megemelte a karcsú bokarészt. Mintha táncolna. Teljes önfeledtséggel gyönyörködött a látványban. Ekkor azonban bejött valaki a boltba. Az öregember letette őt az asztal szélére, míg váltott pár szót a vendéggel, majd megfordult, hogy levegyen valamit a nyitott polcról. A kis műanyag izgatottan figyelte, ahogy az öregember összecsippenti a piros lábbeli szárát és leemeli a polcról, majd leteszi mellé az asztalra. Úgy dobogott a szíve örömében, hogy majdnem elfelejtett köszönni is, de aztán gyorsan összeszedte magát, és megszólalt.
-Tisztelettel köszöntöm Önt! Igazán örülök, hogy egymás mellé sodort bennünket az élet!
Válasz azonban nem érkezhetett, mert az öregember felemelte a csizmácskát, hogy visszategye a polcra, és ahogy fordult, véletlenül leverte a kis műanyagdarabot az asztalról. Némán zuhant, majd földet érve pattant néhányat és kiesett az asztal elé. Innen nem láthatta a polcot, amin a gyönyörű piros lábbeli állt, mert az asztal eltakarta előle. Szomorúan sóhajtott, és vágyakozását azzal enyhítette, hogy bámult ki az üvegajtón. Elképesztő világot látott. Jöttek-mentek az emberek, a kutyák, macskák, autók és biciklik. Mindenki sietett a célja felé, és ami a lényeg, járt-kelt a világban. Bárcsak én is világot láthatnék! – álmodozott – Elhívnám magammal a kis pirost is.
Egyszer csak nyílt az ajtó. Egy fiatalasszony és a kisfia lépett be rajta. Valamit egyeztetett az öreggel, a fiú pedig felfedezte a fekete műanyagot a földön. Lehajolt és észrevétlen a zsebébe tette. Az egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes, háromlyukú műanyag először nagyon megrettent. Sötét volt, de leginkább attól félt, hogy nem látja többet a csinos, piros lábbelit. Megmozdult vele a világ, majd érezte, hogy egy tenyér megmarkolja. A következő pillanatban majd megvakult a nagy fényességtől. A fiú a fény felé tartotta, és a lyukain át kukucskálva szemlélte a világot.
-Mi van a kezedben kisfiam?
-A műhelyben találtam. Nézd, mama! Lyukas!
-Ez egy cipősarok kisfiam. Elhoztad a cipésztől? Ez nem volt szép tőled!
-De a földön találtam. Hadd tartsam meg, kérlek!
A kis fekete műanyag csak kapkodta a fejét. Cipősarok, ci-pő-sa-rok…. ízlelgette magában a szót. Cipősarok vagyok. Hiszen ez csodálatos!
-Szó sem lehet róla kisfiam. Azonnal szaladj vissza vele a boltba!
-De mamaaa! Hiszen ez lyukas! Nem jó. Kérleeek! – nyafogott a fiú.
-Annak pont ilyennek kell lennie. A lyukon üti be a szöget a cipész. Így erősiti fel a csizma sarkára, hogy megvédje azt járás közben.
„A csizma sarkára…. hogy megvédje… járás közben…” A cipősarok mámorban úszott. Ha ő kerülhetne a piros sarkára, mindig vele lehetne. Elkísérné, és vigyázná. Együtt járnák a világot. Ennél szebb életet nem is élhetne. Szeretnék, és megbecsülnék! Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a fiú, lógó orral visszafordult, és benyitott a cipészüzletbe. Csak akkor tért észhez, amikor a kicsi kéz átnyújtott az öreg kéznek.
-Ó! Nagyon köszönöm! Rendes tőled, hogy visszahoztad – mondta az öreg a fiúnak –Nézd! Erre a bokacsizmára éppen ezt kell rátennem. Egy olyan korú kisleányé, mint amilyen Te vagy, és már nagyon várja, hogy újra a lábára vehesse.
A cipősarok úgy érezte, nem lehetne ennél boldogabb, amikor a cipész a kis pirosat emelte le a polcról, és rögtön hozzá is fogott, hogy a sarkat ráerősítse. Hamar elkészült. A cipősarok ott lapult, simult, sőt feszített a finom kis csizma sarkán. Eggyé lettek. Szerelmesen udvarolt. A rajongása azonban lehangoló fogadtatásban részesült.
-Ugyan kérlek! Rendben, most összeadtak bennünket, de ne feledd, én mindig csizma leszek! Világot látok, megtisztítanak, fényesítenek, gyönyörködnek bennem, míg a kisasszony lábát ölelem. Te viszont, csak az utca kövét látod, és veled senki nem törődik. Vízben, sárban és hóban jársz, köveken őrlődsz, s ha úgy tetszik, hát elhagylak, s lesz helyetted másik!
A cipősarok, bár fájtak neki ezek a szavak, mindezt mégsem bánta. A szerelem elvakította, az öntudat megerősítette, s titkon azt remélte, ha hűségesen szolgál, megszereti őt az ő csizmája.
-Hisz ez a feladatom, hogy óvjalak, védjelek, és szolgáljalak, hogy őrlődjek helyetted az utca kövein. De világot én is látok majd általad. Jól megleszünk, meglásd! – felelte szelíden.
Hanem az utca valóban kemény hely volt. Ami szenny létezett, azzal a saroknak mind meg kellett küzdenie. Mégsem panaszkodott. Megkopott kissé, és lazultak az apró szegek is, mert a kisasszony nem kímélte a lábbelijét. Nem volt már olyan fényes-kényes a csizma sem, mint megismerkedésükkor, de gőgjét, bántó, megalázó szavait sosem hagyta el.
-Remélem, hamarosan lepattansz! Nagyon unlak már! – mondta azon a verőfényes napon is, amikor a kisasszony a városszéli mezőre kirándult a családjával.
Kocsival indultak útnak, majd egy fél órás zötykölődés után egy fa alatt megálltak, s a kisasszony, lábán a piros csizmácskával, leugrott a kocsiról az útszéli kavicsokra. Abban a pillanatban a cipősarok apró szegei végleg megpattantak, s míg a kis piros a lábon tovalépdelt, ő ott maradt magában a kavicsok között.
-Hát ennyi volt – mondta csak úgy maga elé – Vége! Nem látom őt többet, és leginkább nem látom a világot.
Ahogy feküdt a fa alatt, az út szélén, lassan megnyugodott szomorú lelke. Érezte a tiszta levegőt, látta az eget, a fák lombjait, és ráeszmélt, hogy először életében szabad. Eddig becsülettel szolgáltam, és szinte rabként élve, csak az utcakövet láttam. Most jó lenne valóban látni valamit a világból! – sóhajtotta.
Éppen elszenderedett, amikor egy furcsa, fedett szekér gurult be a fa alá. A bakon egy bohókás öregasszony ült, és jókedvűen dúdolgatott. A szekér mindenféle ismeretlen dologgal volt tele. Az oldalán két fényes fém tárgy himbálózott, és folyton összeütődött, ütemes zajt szolgáltatva.
-Na, ebből elég! Ne zajongjatok már, hát nem hallom a madarak énekét tőletek! – mondta az öregasszony és lemászott a bakról, hogy egy fadarabot illesszen közéjük.
Ahogy azonban a kavics megcsikordult a lába alatt, észrevette a cipősarkot.
-Ó! Te pont jó leszel erre a célra! – mondta, majd felemelte a simára kopott fekete műanyagot.
Az egyik lyukból kipiszkálta a beletört szög maradékát, vékony zsineget fűzött bele, és úgy erősítette a szekérre, hogy a két fényes fémdarab között helyezkedjen el.
-Nos, hölgyeim! Itt az új útitársuk. Legyenek vele kedvesek! Úgy látom, elég simulékony. Ettől kezdve nem koccannak össze, hanem hozzádörgölőzve nézelődhetnek! – tréfálkozott az asszony.
-Isten hozta uram! Örülünk, hogy velünk utazik! – duruzsolta az egyik fényes hölgy, és gyengéden nekiütődött az új jövevénynek.
A cipősarkot egy eddig ismeretlen, kellemes bizsergés járta át, és a megilletődöttségtől szólni sem tudott.
-Jaj! Ne hozd zavarba! – mondta a másik – Adj neki időt! Remélem, szeret világot látni!
A szekér elindult. Az egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes, műanyag cipősarok pedig, miközben a világot csodálta, lelkesen mesélt eddigi élete erőt próbáló kalandjairól. A két fényes hölgy áhítattal hallgatta, egy-egy bukkanónál hozzá-hozzásimulva. Bukkanó pedig akadt bőven
