Öregapámtól hallottam ezt a történetet, amit még ő is az öregapjától hallott: Igaz-e nem-e, nem tudom, de így beszéltek a régi öregek.
Volt egyszer egy nagyon szegény falu, lakói egyszerű emberek voltak. Egyik napról a másikra éltek, sokat nélkülöztek. Kiváltképp akkor, amikor beköszöntött a hét szűk esztendő. Hosszú időn keresztül nem esett az eső, a növények lassan kiszáradtak, az állatok zöme elpusztult. Ínséges időszak köszöntött rájuk.
Élt a faluban egy öregember, annak volt három fia. Azt mondja egyszer a legfiatalabb:
– Édesapám! Ez így nem mehet tovább! Addig megyek a világba, amíg nem találok selymes füvet az állatoknak, vizet a növényeknek és az embereknek!
Azzal el is indult. Ment mendegélt hét nap-hét éjjel vitte a lába, de hiába. Már jártányi ereje is alig volt, amikor egyszer csak fekete varjúk kezdtek el körözni a feje felette. Mondja az egyik:
– Kár, kár hiába keresed, nem találod meg! Ne is menj tovább!
A legény nem tudta, hogy a boszorkányok földjén jár, de azt tudta, hogy nem állhat meg! Kitartóan ment tovább.
Ahogy így ballagott, egyszer csak egy szikla állt előtte. Gondolta itt megpihen, de amit nekitámaszkodott, odébb is ugrott ijedtében, mert a szikla elkezdett jajgatni.
Ahogy jobban szemügyre veszi, látja, ám hogy nem egy szikla, hanem egy óriás ül előtte. A legény összeszedte minden bátorságát, és megszólította az óriást:
– Hát veled mi történ, hogy így jajgatsz?
– Jajj, ne is kérdezd, te legény! A minap a boszorkányok földjén jártam és beleléptem az egyik medvecsapdájukba, de sehogy sem tudok tőle megszabadulni.
– Ha csak ennyi a baj majd én segítek rajtad. –mondta a legény, azzal nekifogott kiszabadítani az óriás lábát.
Az ám, be is kellett vetnie minden tudományát, de addig küszködött, addig próbálkozott, míg végül sikerrel járt. Az óriás nagyon megkönnyebbült és hálás volt a fiúnak.
No te legényt: – Mivel tudnám meghálálni a jóságodat?
A fiú elmesélte mi járatban van. Hogy ő bizony azt a helyet keresi, ahol a falu népe nem éhezik, és szomjazik többé, de már térdig járta a lábát, mégsem jutott előbbre.
– No ezen én könnyen segíthetek –mondta az óriás, azzal letette a kezét a földre, hogy a fiú felmászhasson rá, majd útnak indult! Alig lépett egy párat, s máris a fiú falujánál voltak. Ott lehajolt, tenyerébe vette a falut, és ismét elindult. Alig haladt azonban előre egy pár óriáslépésnyit, amikor a nyári szellő megcsiklandozta az orrát. Ettől aztán akkorát tüsszentett, hogy hetedhét ország erdei is beleremegtek, s ahogy tüsszentett a falut kiejtette a tenyeréből. Az ám, de nem akárhol! Éppen a Tisza- Zagyva torkolatánál.
A házak össze-vissza estek le a földre közel egymáshoz. Az emberek ijedtükben kifutottak házaikból, de ekkor megcsapta orrukat a víz és a zöld fű illata, minden bajt elfeledtek. Sosem láttak még ilyen szép vidéket! Mindenki boldog volt és hálás a legénynek. Bánták is ők, hogy hogy állnak a házak, nem akartak innen tovább menni, így aztán a legény megköszönte az segítséget, elbúcsúztak egymástól, s az óriás tovább folytatta útját.
Öregapám szerint így született a Tabán, ami még mindig ott áll a Zagyva-Tisza torkolatánál. Ha ő igazat szólt, én is azt szóltam, s ha füllentett talán, azt is utána tettem! Aki nem hiszi, járjon utána!
A mesét Danyi István története alapján írtam és a Tiszai mesevirágok mesekönyvben jelent meg 2017-ben.
