Weöres Sándor: Ars Poetica, mint útmutatás
Weöres Sándor költői hitvallása számomra olyan, mint egy iránymutatás az élethez. Bölcselet, melyet a hétköznapok bármely pillanatához alapul hívhatok, mert azonos a saját értékrendemmel.
Intelem, ami mulandóságunkat, s a reményt egyaránt mutatja. A reményt, ami azon vágyunkat szolgálja, hogy ne tűnjünk el nyomtalanul. Ki értelemmel bír, és más is megfordul a fejében, mint a táplálkozás, meg a párzás igénye, abban ez a gondolat előbb-utóbb megfogan. Mi végre, s meddig vagyunk jelen, s ha már nem leszünk, hagyunk-e nyomot magunk után? Létezésünk fel lesz-e róva egy pergamenre, hogy az utánunk jövők elolvashassák, itt éltünk, alkottunk mi is. Eredendő emberi érzés, hogy akarunk. Akarunk létezni, halálunk után is.
Vallások, hitek, eszmék, tudományos magyarázatok, különböző formában beszélnek arról, mi lesz velünk, ha elhagyjuk ezen életünk porhüvelyét, lelkünk földi templomát, azaz meghalunk. Hangot adunk hát, létezni akarásunknak. Ki úgy, hogy gyermeket nemz, hogy benne tovább éljen, ki fát ültet, zenét szerez, házat épít, ki úgy, hogy gondolatait sorokba szedi. Prózába, versbe formázza s az emlékezésben bízva, az öröklétnek szánja. Az emlékezetet, mint mesebeli, mindent megtartó létezőt tartja számon, mely őrzi, s mindig szerető anyaként ringatja azt, mi belőle, a költőből, íróból papírra vétetett.
Weöres Sándor, véleményem szerint ezen hiúságunkra figyelmeztet, s teszi ezt úgy, hogy maga is pontosan érti, érzi ennek igényét. Önmaga számára is írja „Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.” Hisz az emlékezet, mire bízni szeretnénk gondolatainkat is embertől való, esendő, mulandó, földi eredet. Csillog, így kecsegtet, s míg létezik, izzik, fellobban, mást is megérint, és mert talán valóban értékes, mit neki átadtál, ezért hinni akarod, hogy örökké él majd. Vonatkozhat ez persze minden cselekedetre, művészi megnyilvánulásra, de szerény alkotóként most maradnék az írásnál, és az ehhez kötődő bennem is megfogalmazódó igénynél.
Annál az igénynél, amit, jól tudom, kedves író, költő, alkotótársam, magad is hordozol. Amint valami megszületik, már érzed valahol belül azt a kuckoló, kényszerítő, talán fojtogató érzést, hogy megmutasd, és visszajelzést kapj, lehetőleg minél elismerőbbet, szofisztikáltabbat. Igényed még, hogy ismeretlentől, s elismerttől is jöjjön reflexió, mert ezekben az esetben nem befolyásoló tényező az irányodban megnyilvánuló érzelem, valamint olyan személy is nyilatkozik, akit magad is sokra tartasz. Ez többszörösen megnyugtató. Ha magadra igényes vagy, tanulsz, figyeled az előtte járó ’nagyok’ stílusát, s fogadod a jó tanácsokat, keresed az egyedit, ami csak rád jellemző, amivel kitűnsz, s ami által olvasottabb leszel. Mert ma is erre biztatnak, mint Weöres idejében. Ha igényes vagy, magad is naggyá kívánsz lenni. Akár szerényen is, de olyan alkotóként, akit említ az emlékezet. Ezzel aztán „sárcipőt húzol”, – írja a költőnk – mi béklyóként tart a földön, s lelkedet, mint papírsárkányt, ezen a horizonton repteti. Tanácsa más, „szolgálj a géniusznak,” „mely pont és végtelenség”.
És itt megállnék egy pillanatra, mert a három szót, amivel a felsőbb rendű létezést leírja, szívesen forgatom magamban. Géniusz, pont, végtelenség. Keresztényi világunk szava erre: Isten.
Amióta eszem tudom, hívőnek tudom magam. Hitem a gerincem részeként enyém. Egyszerre megfoghatatlan és alig felfogható, mint a világegyetem egésze, és stabil, mint a földmélybe fagyott, gyémánttá kövült ősi ásvány. Nem hagyott el életem gyötrelmes időszakaiban sem, de! De bizony, míg értelmem nyílt és fejlődött, (s reményeim szerint ez így lesz, míg élek) számtalan kérdés merült fel bennem a feljebbvaló létezésével, működésével kapcsolatban, különösen a kereszténységről tanulnak kapcsán. Olvasmányaim során megismert, átlag feletti tudással, készséggel bíró emberi nagyságok gondolkodását figyelve, tisztán látszott, az igazán „nagyok”, bölcsek, ha egykoron tagadták is Isten létezését, a tudásuk gyarapodásával, az összefüggések megértésével egyetemben váltak hívővé. Fejet hajtottak a mindenségnek, az egynek, amely géniuszi bölcsességgel alkotta s működteti a világot, azaz a végtelent. Ez mindig megérintett. Valahol igazolta hitem és érzékenységem által a világról alkotott képem, amelyben létezik a meg- és szinte felfoghatatlan jó, a harmónia, a rend. (Ez sok mindenben nem egyezik a vallással, annak múltjával és nevében történt cselekedetekkel.)
Weöres Sándor nem csak ebben a versében tesz hitet. Számomra mégis nagyon szép, ahogy költői tevékenységét is ehhez igazítja. „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket” Halld meg a Géniusz, az egy és végtelenség útmutatását, az igét. Szinte pátoszos, mintha templomban imádkozna, fénylő, forró, mire hallgatni kell. Mert az nem csal meg, s olyan muníciót ad, ami táplál és felmelegíti azt a pár évedet, mit itt töltesz. Következő soraiban benne van ismét, hogy ezek a támogató, örök értékkel bíró magaslatok, „a te múló dalodba csak vendégségbe járnak”, „társukként megölelnek és megint messze szállnak”, de ennél többet mégsem tehetsz. S ez így szép. Elfogadod az elmúlást, s míg élsz, úgy cselekszel, írsz, hogy az igaz forrásból táplálkozzon. S ez az alázat, mely belátni képes a Géniusz bölcsességét, úgy késztet cselekvésre, hogy abban mindenkor benne van annak az intelme, ne a hiúság vezessen. Törekedj olyat alkotni, mi megérdemli, hogy az örök emlékezet megtartsa, de, alkotásod célja ne ez legyen!
Nem tudhatom, végül Weöres Sándor ezen költői hitvallását mennyire tudta betartani. Már megkérdezni sem lehet tőle, de ez nem is igazán fontos. Fontos az, hová vetjük lábunkat, miből merítünk erőt és mi életünk, törekvéseink célja. Az ember, ember marad. S mint olyan esendő, mégis megadatott számára, hogy megküzdjön a legnehezebbel, s felülmúlja azt, azaz önmagát. Ehhez pedig Weöres Sándor Ars Poéticája számomra gyönyörű útmutatás.
Megjelent a Litera-Túra Művészeti Magazinban és a
WEÖRES SÁNDOR kortárs reflexiók, versek antológiában, a MARADOK Vers-Dal-Háló kiadásában