8:45-re kellett jönni. Az épület ablakrácsain még csillogott a ráfagyott pára. Végigfutott a hideg a hátamon. A társam egyik vállán a homokanimációs asztalt rejtő hatalmas fekete táska, a másik kezében a nehéz, kellékes bőrönd lógott. Mosolya épp oly természetellenes volt, mint az enyém, és valószínűleg gondolatunk is ugyanazt a ki nem mondott kérdést szülte. „Mi a fenét keresünk mi itt?”
Már vártak bennünket. A kétszárnyú kapu előtt álló, egyenruhás férfi az órájára pillantott. Hagyta, hogy becipeljük a dolgainkat. Nem segített. A kapu mögött egy fülkében egy másik egyenruhás ült. Komor arccal végigmért bennünket, miközben átvette és leellenőrizte személyigazolványainkat és lakcímkártyáinkat, majd elénk tolta aláírásra az átvételi nyomtatványt. Visszakapjuk kifelé menet mondta, mielőtt behúzta a fülke ablakát az orrunk előtt.
Az eddig kapuban álló, most kinyitotta a fülke mögötti rácsot, és betessékelt bennünket egy csempézett folyosóra. Visszhangzott ahogy a nehéz rács becsapódott mögöttünk. A kulcscsörgés már szinte zene volt ehhez képest. Mire az igazgató irodájához értünk, ezt még háromszor hallgattuk végig. Addigra minden kényszeredett mosolyunkat elvesztettük és akkora gombóc volt a torkunkban, hogy a levegővételt is akadályozta.
Az igazgató megváratott, majd elnézést kért tőlünk, és miközben kávéval kínált elmondta, hogy itt nagyon komoly fegyelem van, de ezt biztosan megértjük, hiszen nem működhetne másként az intézmény.
– A hallgatóságukat többen őrzik és felügyelik majd. Bilincs nem lesz rajtuk, de atrocitás nem érheti önöket. Szeretném, ha az előadás művészi jellege színt vinne a napjukba így ünnepek előtt. Ezt ki kellett érdemelni. Értik ugye? Mivel is készültek? Áááá Kodály Háryja! Hazaszeretet, becsület! Ez remek! Majd én is benézek a végére. Jó munkát!
Kávét nem kértünk. A vérnyomásunk így is a saját fülünkben dobogott. Elnyomni azonban nem tudta az újabb rácsok csapódásának visszhangját, és a kulcscsomó csörgésének hangját.
A terem, ahová bevezettek meglepően barátságos volt. Besütött a nap. A könyvespolcok előtt kaptunk helyet, mellettünk méretes boldog növények, szembe velünk párnázott székek rendezett sorokban. Egy egyenruhás nő volt segítségünkre. Kedvesen és őszintén mosolygott.
Amint elkészültünk bevezették a rabokat. Döbbenetünkre csak férfiak voltak. Nem tudtam mi ijeszt jobban. A kifejezéstelen, érdektelen vagy a ravasz tekintetük. Gúnyos, és unott mosoly egyaránt játszott az arcukon, amint bennünket méricskélve összesúgtak. Még a nyakig gombolt szigorú, sötét öltözetem is kevésnek éreztem, ahogy elébük álltam. A hölgy felajánlott egy széket. Üljek le nyugodtan, úgy kényelmesebb. Udvariasan megköszöntem minden erőmmel elrejtve annak a tényét, hogy képtelen lennék ráülni a zabszemre és muszáj állnom, mert bár mindenhol rács van, mégis a meneküléshez ez a helyzet ideálisabb.
Tehát így állva, a mappámat pajzsként magam elé tartva benyomtam a CD lejátszó gombját és elkezdtem beszélni Kodályról, a zenéjéről, majd áttértem Háryra. A társam animációja, a zene és a mesélésem hatására lassan átalakultak az arcok. Már nem akartam menekülni. Bátran beszéltem a toborzás alkalmával tett kézfogás és az adott szó hiteléről, a becsületről. Sőt a szerelemről és a hűségről is, ami Háryt nem engedi elcsábítani. Gazdag lehetne, ő mégis Örzsét választja, mert hitet tett neki. Mikor ide értem, vettem a bátorságot, és elénekeltem egy népdalt.
„Tiszán innen, Dunán túl,… oda vágyik az én szívem párostul.”
Megállt a levegő, ahogy a női hang beterítette a termet. Senki nem vette észre az igazgatót, aki a döbbenettől ottfelejtette magát az ajtóban. Elégedetten nézett végig a moccanatlan „közönségen”.
– A történet pedig úgy zárul, … Köszönjük a figyelmüket. Nagy Katalin homokanimációját látták, én pedig Danyi Zsuzsanna voltam.
A teremben ülők még mindig megilletődötten néztek. Csak a csend és mi álltunk. A grafikusművész és az előadó a színpadon, az igazgató meg a terem végén az ajtóban. Végül ő volt az, aki elsőnek összecsapta a tenyerét. A dübörgő taps aztán elsodorta a csendet. A rabokat kivezették. Néhányan vették a bátorságot, és odaszóltak, „köszönjük”. Az egyenruhás nő zokogva sírt a meghatottságtól. Az igazgató megrázta a kezünket, és mondta, hogy pont ilyesmire gondolt ő is. Hazaszeretet, becsület! Nagy jó!
Mi pedig olyan gyorsan pakoltunk, mint még soha, és a rácsok csapódásai, kulcscsomó csörgése, papírok átvétele után, szinte kirobbantunk az épületből. Kati szinte ekkor szólalt meg először két rövid mondatban.
– Bassza meg Zsuzsi! Menjünk és igyunk egy pálinkát!
LACKFI ÍRÓI KURZUS 2022. ŐSZ – 6. Heréljünk érettségi tételt / Példaszöveg: TÓTH KRISZTINA: VERSET ÁLLVA