Hárman voltak. Mind mások. Lassan, észrevétlen vették meg a nő lelkét.
A barna szemű
Az ismerős „Jó napot szomszédasszony!” kiáltás Őt is jelezte. Bársonyos-barna tekintetét, békés jelenlétét, s a türelmet, amivel várt, és figyelt. Mindig együtt sétáltak.
A „szomszéd” útja rendszerint erre vezetett, és minden alkalommal megállt megcsodálni, ahogy a földből nagy precízséggel nő ki egy új ház, egy férfi és egy nő keze nyomán. Sok érdekességet látott már ezen a telken, de a nő mostani tevékenysége nagyon elképesztette. Építőelemeket pakolt. Az egyméteres betonnak látszó zsaluelemet úgy rakosgatta, mintha papírból lett volna. Nem abból volt természetesen, hanem szürke neoporból, de ezt lentről nem lehetett megállapítani.
A barnaszemű is csak állt a szomszéd mellett, és hosszan nézte a nőt. A szomszéd nem tudta megállni, hogy ne kezdeményezzen a köszönésen túli kommunikációt is, így pár tréfás mondatban megdicsérte az asszony erejét, és megjegyezte, hogy ettől kezdve jól meggondolja, mit mondjon, ha erre jár, majd tovább sétáltak.
Az építkezés különböző fázisaiban rendszeresen találkoztak, de csak futólag beszélgettek, hisz a nő és a férfi, mindig lázasan dolgozott. Ezen alkalmakkor a szomszéd társa szinte mindig hallgatott, és meleg barna szemeit nem vette le a nőről, aki ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget.
Aztán eljött az ideje a beköltözésnek. A nő annyira élvezte a természet közelségét, hogy amikor csak tehette, kint volt. Az ebédhez valót is rendszeresen a ház előtti lépcsőn ülve készítette elő.
Az egyik ilyen napon ismét arra járt a sétáló „pár”. A szomszéd a szokott módon köszönt, és a kerítésre támaszkodva érdeklődött a munkálatok felől. A barna szempár pedig megint áthatóan vizslatta az asszonyt, aki pár kedves szót most neki is mondott. Így telt el több alkalom is. Egyszer aztán, mikor a nő épp borsót pucolt, és álmodozva figyelte az út túloldalán zöldellő fákat, váratlanul arra eszmélt, hogy egészen közelről néznek rá a barna szemek. Egy kicsit megszeppent, mert tartott még tőle, de ezt igyekezett leplezni.
-Ó! Szia! Megijesztettél! Nagyon el voltam gondolkodva – mondta, mert hirtelen jobb nem jutott az eszébe.
Tudta, hogy választ nem várhat, de meg volt róla győződve, hogy a másik szavak nélkül is olvas a gondolataiban. Tapasztalt már hasonlót, bár az egészen más helyzet volt. Legnagyobb meglepetésére azonban, ahelyett, hogy látogatója tovább ment volna, egyszerűen leült vele szemben, és le sem vette róla a szemét. Az asszony nagyot nyelt. Ekkor azonban megérkezett a szomszéd, és sürgetni kezdte sétáló társát.
-Gyere Bessykém! Tudod, sietnünk kell.
Áhhh! Szóval így hívják! Bessy! – morfondírozott a nő, míg azok ketten elsétáltak – Érdekes teremtés. Van tartása, türelmes, szép, de ez az átható tekintet, és a figyelem, amit rám fordít, egészen zavarba hoz.
Úgy alakult, hogy két napra rá, ismét a lépcsőn ült, és Bessy gondolkodás nélkül odament hozzá. Mindössze kartávolságra állt meg tőle. Szép fejét oldalra fordítva, szemeiben visszatükrözte az asszony arcát. Mozdulatai lassúak voltak, mintha mindent előre megfontolt volna, amikor közelebb lépett. A nőt szinte hipnotizálta a tekintetével, s abban eloszlott minden ellenállás. Megállt az idő. Az erdő tavaszi zsongása szinte távolinak tűnt, pedig alig 5 méterre voltak tőle. Lassan lélegeztek, egyikőjük sem mozdult, csak bámultak egymás szemébe, és ekkor az asszony keze akaratlanul elindult. Bessy meg sem moccant, amikor a puha tenyér végig simította a fejét. Nem kapott oda, nem adott ki hangot, nem akarta megnyalni a nő arcát, csak szépen lehasalt, és tovább figyelte a nőt, akinek az volt az érzése, hogy gyönyörködik benne. Soha még ilyen élménye nem volt. A lelkét átjáró melegség kábulatában nem volt egészen tiszta a tudata, de azt felfogta, hogy minden úgy történt, ahogy az állat akarta. Ő irányított.
Ettől kezdve nem telt el úgy alkalom, hogy amikor Bessy sétálni indult, ne vitte volna arra a szomszédot, s ne állt volna meg a kapu előtt. Elképesztően békés, jó természetű kutya volt, akinek hangját sem nagyon lehetett hallani, de sétálni arra ment, amerre ő akart, és ő az asszony háza felé ment mindannyiszor. Megállt és nézett befelé, hátha kijön. Ha kijött, vagy eleve ott volt, akkor szó nélkül besétált az udvarra és elé állt. Az asszony megsimogatta, lágyan beszélt hozzá. Ha pedig a nő nem volt otthon, akkor állt egy darabig, s csak utána volt hajlandó tovább sétálni, amikor már nem látott esélyt a találkozásra.
Telt az idő, és Bessy egyre öregebb lett. Nehezen járt már, lassan elvesztette a szaglását, majd a látását is, mégis félvakon is tudta az utat. Megállt a ház előtt, és várta ki az asszonyt. Amikor az kijött, szó nélkül besétált a kapu résén és miután megsimogattatta magát, leheveredett a nő mellé, s addig maradt ott, míg jónak érezte.
A nő, ha meglátta jönni, félretette a munkáját és kiment hozzá. Nem tudta mit szeretett meg benne ez a gyönyörű Golden Retriver, hisz soha egy falatot nem adott neki. Semmit, amivel a kegyeit kereshette volna. Mégis mélyen és tisztán érezte, szereti őt ez az állat. Ragaszkodása, kitartása, és igénye arra, hogy időnként vele lehessen, érezze a simogatását, megrendítő és saját életét tekintve, példa nélküli volt az asszony számára. Életében először szeretett volna bele látni egy állat fejébe, s tudni, mit gondol róla, de be kellett érnie tisztán az érzelmekkel, amiket a lelkében generált.
Az utolsó sétán Bessyt már alig vitték a lábai. Az asszony aggódva nézte fakult szemeit, és sejtette, hogy talán most látja utoljára. Beleszakadt a szíve, amikor megtudta, hogy nem jön többé sétálni. Elvesztett egy szelíd, szótlan barátot, aki kiválasztotta magának, és minden érdek nélkül, önzetlenül és hűen szerette őt.
Ő volt a harmadik szelídítő, aki után már a kutyákra sem tudott ugyanúgy nézni többé, s akit, míg él, örökké a szívében hordoz majd.