Öt órát utaztunk. Anyám egész úton összeszorított szájjal ült. Nagymama hívatta. Halni készült. Nem mertem megszólalni sem, mert szörnyen ideges volt. Ráadásul a karambol miatt egy nagy kerülőt is tennünk kellett.
A ház még mindig szép volt. Nagyapám építette. Itt nőtt fel anyám. A kert vége a hegyre nézett. Anyám szerette ezt a vidéket, de aztán férjhez ment apámhoz és elkerült innen. Csengetésünkre nem nyitott ajtót senki. A kapu nyitva volt, ezért átsétáltunk az elhanyagolt, cseresznyevirág illatú udvaron. Az ajtón már nem jutottunk be. Anyám felhívta a nővérét.
– Mindjárt ott vagyok. Tudhatnád, hogy ilyenkor Mamci pihen. Ha időben érkezel, nincs ez az egész.
– Baleset volt az …
– Jól van, jól van, nem kellenek a kifogásaid. Most leteszlek. Nemsoká megyek.
Húsz percet vártunk az ajtóban álldigálva, pedig a nagynéném a közvetlen szomszédban lakott. Anyám nyugtalanul simogatta a vajszínű ruhája gyűrődéseit, és a hozzáillő kiskabát gombjait morzsolgatta.
– Be kellett fejeznem a sminkem. Nem gondoltad ugye, hogy igénytelenül indulok el! – mérte végig fitymálóan anyámat a néni. Piros rózsás ruhájából émelyítően édes illat áradt.
– Ezt is elhoztad? Minek? – bökött felém a fejével.
– Azért hoztam, hogy lássa a nagymamáját, és mert nem tudtam kire hagyni.
– Na jó! Ez nem érdekes. Gyertek be. Kértek valamit esetleg?
– Én cseresznyebefőttet szeretnék – súgtam halkan anyámnak, mert nagyapám mindig azzal kínált mikor kicsi voltam.
– Mit beszél? Cseresznyebefőtt? Kinek van ideje ilyesmire. Ha én is a városba élnék! Talán ráérnék! Mhhh… Mamcikám! Mamcikám édes, ne haragudj, hogy zavarunk pihenés közben. Képes volt most jönni, de tudod milyen! Meg valami balesetről karattyol. Ne vedd a szívedre! Látod! Semmit nem változik. Most is hogy néz ki – súgta jól hallhatóan nagyanyám fülébe – de te nagyon jól nézel ki Mamci!
A nappali olyan volt, mintha két külön világ keveredne benne. A régi értékes bútorokon most csicsás terítők, párnák, nippek ültek, az asztalon műanyag virág díszelgett. Szorítottam anyám kezét, aki továbbra is hallgatott, miközben a kanapé sarkán összebújva kuporogtunk. Nagymama színes, vastag köntösben, bolyhos papucsban jelent meg a szoba ajtajában. Haja fekete, pedig már 94 éves. Száján élénk rúzs, arcán púder. Egy öreg bohóc jutott róla eszembe.
– Hát te ki vagy? – kérdezte tőlem ellenségesen.
– Na de anyuka! – szólal meg anyám végre – Hisz ő az unokád.
– Jaaa! Rég nem láttam. Sosem jöttök!
– Jöttünk volna, nem értetek rá. Aztán a temetés… De minden hónapban küldtem neked fényképet róla a levelek mellé.
– Jaj! Ne sápítozz már mindig! Fárasztod Mamcit. Nem veszed észre?
– Milyen fényképet?
– Nem is érdekes. Mi itt vagyunk egymásnak. Nem akartalak terhelni a leveleivel. Gyere Mamcikám, ülj ide a kedvenc foteledbe. Tudod, amit én is úgy szeretek. Tudod! Amit nekem ígértél. Jaj, annyira örülök neki! Pont, mint a komódnak, meg a háznak! Ha már én vigyázom ezt a kis fészket, ha már én öltöztetlek, gondoskodok a frizurádról!
– Hoznál egy kis teát bogárkám! Megszomjaztam – szakította félbe szenvtelen hangon az ömlengést nagyanyám, aki mintha nem is hallotta volna néném szavait, le sem vette a szemét rólam.
Felemelte a kezét és magához intett. Nem akartam elengedni anyám kezét, de ő gyengéden meglódított. A gyomromban keringőzni kezdett a három pogácsa amit útközben ettem. Nagyanyám csontos ujjai közé csippentette az államat és hosszan a szemembe nézett. Hosszú percek teltek el így, vagy talán órák is? Nem tudom, de egyszer csak olyan volt, mintha a vizenyős szemek megtelnének fénnyel. Már nem is volt olyan ellenséges az arca, a szája sarka kicsit megmozdul. Egyébként olyan moccanatlan volt, hogy azt hinné az ember, ébren alszik. Mégis amikor megszólalt nagyon is eleven volt.
– Több mint két éve nem láttalak. Megnőttél. Szóval meghalt az apád. Ki nem álltam, tudod? Még jó, hogy nem rá hasonlítasz, hanem nagyapádra. Apád hitvány alak volt. Elvitte anyádat innen.
Éreztem, ahogy az arcomon felfut a pír, a szemem megtelik könnyel, a kezem ökölbe szorul miközben teljes torkomból kiabálni kezdtem.
– Én pedig szerettem, vedd tudomásul! Mert nagyon jó volt! És anya is szerette! És ő is szeretett minket! Ti nem szerettek minket. Az unokád vagyok, mégsem szeretsz! Mindenkit bántasz! Anyát is bántod, engem is! Apa azt mondta, majd megbékülsz, legyek jó hozzád, de én már nem akarok jó lenni! Mert te ezt nem érdemled! Gonosz lettél, mint a nagynéni! Nem akarok itt lenniiiii! Anya menjünk haza!
Nagyanyám keze az ölébe hullott, ahogy kiszakítottam magam és sírva anyám ölébe borultam. Sietve távoztunk.
Legközelebb három hónap múlva jöttünk újra. Egy teherautóval utaztunk, benne minden holminkkal. Miután anyám minden színes holmit kidobált, leszüreteltük a cseresznyét és befőttet főztünk. Mamát papa mellé temettük. A néni pedig elment a városba, hogy ráérjen.
LACKFI KREATÍV ÍRÁS /2022/ŐSZ/9 KEGYES, KEGYETLEN CSALÁD