Ma nem mentem iskolába. Megint. Pénteken még mentem, de hazaküldtek. Nem érzem jól magam.
Most csak ülök, és lógatom a lábam a széken. Tudod, nem ér le, így nyugodtan kalimpálhatok vele. Most azt játszom, hogy hintáznak a lábaim, és eltűnnek a szék alatt. Hol az egyik, hol a másik. Mintha harangoznának. Bimm-bamm, bimm-bamm… Én meg csak bámulom lehajtott fejjel. Apa azt mondaná, lógatom az orrom. Így is van. Lóg a lábam, és lóg az orrom, mert nagy fájós érzés van a szívemben.
Jó lenne most az iskolában lenni, pedig nem igazán szeretek odajárni. Én vagyok az egyik legkisebb. Majdnem utolsó a tornasorban. Csak azért nem utolsó, mert az ovi óta nőttem, és Janót lehagytam. Ettől még a sor végén kell állni. Sosem látok semmit. De most szeretnék ott állni. Sokkal inkább, minthogy fájjon a szívem.
Hajni tanítónéni is hiányzik. Ő mindig mosolyog, nemcsak a szája, hanem a szeme is. Megsimogatja a fejem, és azt mondja, legszívesebben a vitrinbe tenne engem. Sokat gondolkodtam, milyen lenne, ha ott kéne ülnöm a vitrinben. Az üveg mögött, egy szobában örökké. Nem lenne az jó nekem! Csak azt nem tudom, hogy akkor miért akar oda tenni. De most inkább szeretnék ott lenni, mint, hogy így fájjon a szívem.
Tomi biztos kedves lenne, ha az iskolába lennék. Mindig kedves. Meg Misi is. Janó most haragszik, mert nem akarok a felesége lenni. Ági se áll velem szóba, mert azt mondja mindenhová követem. Pedig én csak nagyon szeretnék a barátja lenni. Olyan barátja, mint amilyen az ő anyukája, meg az én anyukám. Ők legeslegjobb barátok. Na, én is olyan szeretnék lenni, de Ági nem akarja. Pedig voltunk együtt nyaralni családostól a hegyekben, és akkor nagyon jókat játszottunk.
Szeretnék most is inkább ott lenni a hegyen, a mandulafák között, a padon. Ott is kalimpáltam a lábammal. Néztem a falu templomtornyát. Szólt benne a harang. Bimm-bamm, bimm-bamm… Én meg épp úgy lóbáltam, ahogy szólt. Ritmusra. Nekem van ritmusérzékem. Ezt a zeneiskolában mondták, amikor anya elvitt beiratkozni. Akkor nem tudtam, hogy ez mit jelent, de most már megtanultam. Amikor a hang szól, épp akkor mozdul a lábam. Ott a padon harangozott a lábam, és nem fájt a szívem.
Apu is szabadságon volt. Mindennél jobban szeretem, amikor szabadságon van, és vele lehetek. Senki nem tud úgy megölelni, és megvigasztalni, mint apu. Amikor ovis voltam, hozzá akartam feleségül menni, de már okos nagylány vagyok, és tudom, hogy ezt nem lehet, és azt sem szeretném, ha az anyukámnak nem lenne férje. Mert az éppen úgy jó, hogy az anyukám férje, az apukám.
Apukám egy hős. Tudom, hogy mindenki ezt mondja az apukájáról, de az enyém tényleg az. Amikor elmegy dolgozni, felveszi az egyenruháját, és én annyira büszke vagyok rá, hogy legszívesebben el sem engedném. Csak fognám a kezét, és vele mennék az iskolába. Ott ülne mellettem, és akkor senki nem csúfolna, hogy kicsi vagyok, és akkor szeretnék iskolába járni. Ezt el is mondtam apunak, de aztán megbeszéltük, hogy akkor nem tudná végezni a hivatását. Mert az van neki. Hős hivatása. Amikor hősre van szükség, akkor hívják. Ő pedig megy. Lecsúszik a hosszú csövön, a plafonokon levő lukakon keresztül, és pillanatokon belül a nagy szirénázó tűzoltóautóban száguld, hogy megmentse valaki életét.
A sziréna hangjára is tudom lóbálni a lábam. Kicsit gyorsabb, mint a harang, de hasonlít rá. Nééé-nóóó, bimm-bamm, nééé-nóóó, bimm-bamm… Képzeld! Háromféle sziréna is van! Mi már itthon meg tudjuk mondani, mikor megy tűzoltó autó, vagy rendőr, vagy mentő.
Amikor apu dolgozni van, és hallom a sziréna hangját, akkor mindig félek egy kicsit. Észrevettem, hogy anyu is fél. Főleg, amióta felrobbant az a nagy ház a városban, és tragédia történt. Így mondták, „tragédia”! Nem meséltek róla, csak apu hetekig nagyon szomorú volt utána. Elveszítette két bajtársát. Nem akartam, hogy még szomorúbb legyen, ezért nem kérdeztem meg miért hívják úgy, hogy baj-társ. Hiszen a baj, az nem jó. A társat azt értem. A társ elveszítése az tényleg szomorú. Amikor én elvesztettem a nyuszimat, amit apa hozott nekem, én is rettentő sokáig szomorú voltam. Annyit azért megtudtam, hogy úgy elveszítette őket, hogy nem is lesznek meg többet. Az egész tűzoltóság kiment a temetőbe emiatt.
Azóta, ha megszólal a sziréna hangja, anya egy ideig nyugtalan. Megpróbál mosolyogni, de én látom, hogy aggódik. Ilyenkor mindig összerezzen, ha egy autó jön. Felénk szerencsére ritkán járnak autók.
Azt nem értettem, miért baj, ha jön egy autó, de a „tragédia” után, egyszer az udvaron fésültem a babámat, amikor hallottam, hogy beszélgetnek anyáék a konyhában. Nyitva volt az ablak, és egyszer azt a szót hallottam, hogy „protokoll”. Nem akartam hallgatózni, mert tudom, hogy nem illik, de ez nagyon furcsa szó, és szerettem volna tudni mit jelent. Apa azt mondta, hogy „ilyenkor a protokoll szerint parancsnoki autóval mennek ki a családot értesíteni”. Ettől sem értettem meg, hogy mit jelent az a szó, hogy protokoll, és azt sem, hogy miről értesítik a családot, de azt éreztem, hogy ez nagyon nem jó annak a családnak. Különösen, mert anyukám csak ennyit mondott:
– Istenem!
Ma nem mentem iskolába, csak ülök, és lógatom a lábam, meg az orrom is. Pedig szeretnék most inkább ott lenni. Pénteken mindenki kedves volt velem. Simogattak, vagy csak sajnálkozva néztek rám. Bebújtam a nagy orgonabokor mögé, és ott sírtam, hogy ne lássák. Már elkezdődött az óra, amikor én még mindig ott voltam. A tanítónéni talált meg, és azt mondta, jobb lesz, ha haza megyek. Itt lakunk az iskola mellett, így elengedett egyedül. Mama volt itthon az öcsémmel. Anyát nem láttuk azóta. Mama azt mondja, hogy éjjelente hazajön, csak mi akkor már alszunk. Reggel pedig korán elmegy.
Ma azért nem mentem iskolába, mert azt mondják, kell egy kis idő, hogy feldolgozzam ezt az egészet, és ne fájjon ennyire a szívem. Mert csütörtökön délután megállt a parancsnoki autó a házunk előtt. Anya rohant, kinyitotta az ajtót, és csak annyi mondott:
– Jajjj, ne! Istenem! – és utána annyira, de annyira sírt, ahogy még sosem, aztán elment a parancsonki autóval.
Akkor megértettem mit jelent értesíteni. Bementem a garázsba, és beledugtam az arcom apa munkásruhájába, hogy érezzem az illatát. Ott sírtam, akkor is, amikor mama rám talált. Megfürdetett, lefektetett, és megengedte, hogy apa ruháját odategyem magam mellé. Magamra húztam, és csukott szemmel azt gondoltam, hogy apa nem égett meg. Itt van, és átölel. De nem bírtam elaludni, csak hallgattam az esti harangszót. Bimm-bamm, bimm-bamm…. Aztán betapasztottam a fülem, mert erről eszembe jutott egy másik hang is. Nééé-nóóó, nééé-nóóó…
Az én apukám egy hős, és meg fog gyógyulni! Én pedig újra megyek majd az iskolába.
Megjelent a NYUGAT című folyóiratban és a Litera-Túra Művészeti Magazinban.
https://www.facebook.com/zsuzsi.mdanyi/posts/4051259281623402