A vénséges vén Hóapó mély álomban borult rá a hegyre.
Olyan idős volt már, hogy gleccser-szakálla lecsüngött a völgybe. Sehogyan sem akart fölébredni. Így hát Napkirály a három legügyesebb Sugarát indította útnak.
– Ébresztő, itt a tavasz!
A legidősebb Sugár Hóapó szakállát rángatta, a középső az oldalát böködte, a legkisebb pedig friss virágillatú szellővel csiklandozta meg az orrát. Erre aztán Hóapó megrázta magát, s fönt a magas hegyekben olvadni kezdett a hó, melegebbre fordult az idő. Az olvadék szaporán duzzasztotta az egyre sebesebben rohanó folyó vizét. Azután lent a völgyben már lustábban hömpölygött, hogy legyen ideje bőven lerakni a hordalékot, amit a hegyekből hozott. Puha, biztonságos hajlék volt ez a télire megbúvó rovaroknak, halaknak. A Napkirálynak és Sugár lányainak sok dolguk akadt, mire a tavasz után a nyári napok is elkezdődtek. A legkisebb Napsugár érezte, hogy az egyre melegedő vízben izgalmas dolgok készülődnek és csillámporból készült ladikján a folyóval tartott. A víz alján hirtelen fiatal keszegek tűntek elő, ficánkolva fölkavarva az iszapot.
– Nézzétek! Mennyi apró lárva.
A méltóságteljes öreg ponty is odaúszott.
– Ne zavarjátok őket! Ők a kérészek. Talán az utolsó vedlésük a nagy útjuk előtt.
A ponty ezután elmesélte, hogy a kérészek lárvái három évig sokszor vedlenek, szorgalmasan táplálkoznak, hogyha eljön az idő, képesek legyenek egy izgalmas utazásra a folyó fölé, ahol csodás násztáncukkal párjukra találnak. Most már gyűjtik a buborékokat lárvanadrágjukba, hogy föl tudjanak emelkedni. A történetet a kis napsugár is hallotta, s aggodalom töltötte el.
Nincs is elég levegő a víz alatt, és mi van, ha nem is jut mindenkinek! Mindenképpen segíteni kell nekik. Az virágok egyszer már segítségére voltak, így most is őket kérte, kötözzenek illatos buborékokból csokrokat! S hogy a buborékok célhoz érjenek a keszegeket hívta segítségül! Ahogy az illatos buborékok a víz aljára értek, a lárvák begyűjtötték őket, s a csöndes kora nyári estén hirtelen milliárdnyi lárva emelkedett a víz felszínére, s dobta le ruháját, hogy tündérszárnyaikkal tétován csapdosó kérészekként bújjanak elő.
Életük itt a folyó vize fölött már rövid, alig néhány órára elég. Dolguk csak annyi, hogy párjukra találva gondoskodjanak utódaikról, majd élettelenül hulljanak a Tisza vizére.
A folyó mintha tudna szándékukról, s halálukról, csöndben fogadta a kérészek alkotta virágmezőt. A kereső kérészek szárnyának finom rezgése betöltötte a levegőt és a kis napsugár ámultan figyelte e rövid, de gyönyörű történetet. Egészen estig ott maradt, míg a folyó el nem csendesedett, majd élményeitől elfáradva tért meg apja birodalmába.
– Megtudtad-e a titkot, amiért oly soká távol maradtál? – kérdezte mosolyogva a Napkirály legkisebb leányát.
– Meg, édesapám! Varázslatos a természet, és nem kell, hogy szomorú legyek, hisz minden évben újra élhetem ezt a csodás élményt! Ugye jövőre is elengedsz?
A Nap bólintott, miközben gyengéden megsimogatta leánya fejét és aludni küldte végre, hogy most már a csillagok ragyoghassanak a folyó felett. Még emlékezett rá, milyen volt, amikor Ő csodálkozott rá a természet végtelen szépségére.
A mese Tóth Bence története alapján íródott és a Tiszai mesevirágok könyvben jelent meg 2017-ben.
