Hátát megtámasztva üldögélt a meleg padlón. Mélázva nézte azt a kedves kis szőke lényt, aki hasalva angyalt rajzolt és önfeledten dúdolgatott. Látszott rajta, lélekben máshol jár, az Ő tiszta, őszinte, mesés gyermeki világában, ami a papíron formálódó rajzból tükröződött vissza. Abban a világban, ahol minden szépre és újra, nyitott szívvel figyel az apró ember, ami képes arra, hogy a legegyszerűbb hétköznapi dolgokból csodát teremtsen, s ezt a csodát boldog gurgulázó kacagással küldje a világba.
Az asszony elmélázva nézte a kislányt, és érezte, – ha lenne mérőműszer, ami a lelket szétfeszítő szeretetet erejét mérné, most kiakadna a mutató.
– Mama segítenél? – nézett rá az a semmihez sem hasonlatos szempár, amitől megszűnt létezni tér és idő.
– Mamaaaaa! – szólította újra a gyerek, s a nő csak ekkor került vissza a valóságba.
– Mit szeretnél Angyalom?
– Láttál már angyalt?
Persze, hogy láttam, – gondolta a nő, – hisz itt hasal egy előttem, de ehelyett inkább visszakérdezett.
– Angyalt? Mire gondolsz? Sokan próbálták már lerajzolni, megfesteni, elmondani milyenek az angyalok.
– Jajjj Mama! Nem arra gondolok! Igaziból! Láttad az angyalt, aki az ajándékot hozza? Tudoood, amikor kicsi voltál!
– Amikor kicsi voltam …? -mondta csak úgy maga elé révedve az asszony.
De az izgatott gyermek nem hagyta nyugton. Felpattant és már oda is fészkelte magát nagyanyja ölébe. Két kis puha meleg keze közé fogta az arcát, és mélyen a szemébe nézett.
– Mamaaa! Te megint álmodozol! – húzta össze számonkérően a szemöldökét, ahogy azt a komoly felnőttektől látta, s az asszonyból kitört a nevetés.
– Mit szeretnél Angyalom?
– Hát azt, hogy meséld el! Biztosan láttál már! Például amikor kicsi voltál. Amikor vártad a Jézuskát!
Tudod Mama, én még kicsi vagyok, és nem tudhatom milyen, és enélkül sajnos nem tudom megrajzolni a szárnyát!
S az asszony már pontosan tudta, unokája megunta a rajzolást, és mesére vágyott.
– Na jó! – mondta – Elmesélem milyen volt, amikor én is akkora voltam, mint most Te. Nagyon hideg volt azon a télen… hideg volt, és mindent ellepett a hó. A kandallóban egész nap vigyáztuk a tüzet. Már csak két hét volt karácsonyig, de mivel mi gyerekek alig bírtuk kivárni ezt az időt, Nagymama esténként az ágyunk mellé ülve, hosszabban mesélt.
– Úgy, mint Te most nekem Mama?
– Úgy Angyalom.
– Aztán amikor vége volt a mesének, énekkel imádkoztunk. Nagymama azt mondta azért, hogy idecsalogassuk az angyalokat.
– Elénekled nekem Mama?
– El Angyalom!
S ahogy a gyermek kismacskaként az ölébe kuporodva hallgatta őt, már ismét egy másik világban utazott.
– Én Istenem, Jó Istenem….énekelte lágyan az asszony, – …amíg alszom vigyázz reám!
– Húúú! Ez nagyon gyönyörűséges Mama! Majd tanuljuk meg jó?
– Jó! Megtanuljuk Angyalom!
– De ne most! Most meséld el, hogy mit csináltatok nem este. Te is angyalt rajzoltál?
– Igen! Én is sokat rajzoltam, de még annál is többet játszottam kint a testvéreimmel. Nagyon szerettük a havat. Mi távol laktunk a várostól, ott minden sokkal tisztább és csendesebb volt. A hó olyan fehér és ropogós volt, hogy alig tudtunk neki ellenállni. Hemperegtünk benne, és hóembert építettünk. Minden udvaron állt egy. Szénből volt a szeme, répa az orra, lukas fazék a kalapja, …. mhhh, még este is azt néztük az ablakból. De tudod, mit szerettünk a legjobban? Fakutyázni!
– Mit csinálni?
– Fakutyázni!
– Ezt nem értem Mama! Milyen kutya van fából?
– Igazából nem egy valódi kutyáról van szó Angyalom. Volt egy kiskocsink, amit nagyapánk készített nekünk. Nyáron, kerekeken gurult, s mi beleültünk, huzigáltuk egymást, vagy abba gyűjtöttünk friss tyúkhúrt a nyulaknak, csirkéknek. Télen pedig talpakat szerelt rá nagyapánk, s így kiváló szánkó lett belőle. Valaki ráült, a másik pedig tolta a havon. Volt, akinek egy sima szék lábára szereltek talpat a szüléi, s mi azon versenyeztünk, ki a gyorsabb. Nagyon jó móka volt. Visongva vertük fel a falu csendjét hangos játékunkkal, de ez senkit nem zavart. A felnőttek nem egyszer a kapuban állva nevettek bennünket, és emlékeztek arra az időre, amikor ők játszottak így. Persze szinte mindig az lett a vége, hogy kiborítottuk egymást, nevettünk és hemperegtünk a hóban, míg jól eláztunk, és mindenkinek pirosan lángolt az arca.
– Mi is menjünk szánkózni Mamaaaa!
– Papa már előkészítette a szánkót, amint leesik a hó, már visz is téged!
– És mi is elázunk, majd, és piros lesz az arcunk!- kuncogott a kislány.
– Úgy lesz Angyalom! Aztán amikor bejöttök, éppúgy fog várni bennetek a finom illatozó sült tök, mint bennünket várt annak idején.
– Mama! Szeretem én a sült tököt?
– Ez nem lehet kérdés! A sült tök tele van vitaminnal és energiával, anélkül nem megy a szánkózás!
– Jó, akkor szeretem. – mondta bizonytalanul a kislány, de nem sokáig gondolkodott rajta, mert újabb kérdése volt.
– Mama, és karácsonyfát honnan vettetek?
– A fa beszerzése a férfiak dolga volt. Amikor közeledett a szent este, egyik reggel, rögtön a pirkadattal, életre kelt a falu, s minden háznál, – ahol volt – befogták a lovakat a szánok elé. Emlékszem a hidegtől prüszkölő, meleg párát lehelő lovunkra. Hollónak hívták. Apám pokrócot terített a hátára, amíg elmentünk a hajnali misére, hogy meg ne fázzon. Aztán mise után felültette két öcsémet a bakra, édesanyám melegített téglát tett a lábuk alá, és elindultak.
– Te pedig szomorú voltál, mert otthon hagytak?
– Nem, dehogy! Ez volt a hagyomány a faluban, s amikor sötétedéskor hazaértek, az öcséim mindent elmeséltek nekem.
– Honnan hozták a fát? Boltból?
– Nem Angyalom! Az hegyről, a téli erdőből. Azért kellett a lovasszán. Tudod, az egy mesevilágra hasonlított. Elképesztő volt a csend, amit a néha a fenyők ágáról lehulló hókupacok huppanása mellett, csak a lovak patájának dobbanása, s a nyakukon csilingelő csengők törtek meg. Lassan siklottak a szánkók, s emberek nem beszéltek egészen addig, míg a kis-fenyők tisztásához nem értek.
A kisfenyők tisztásán éppen akkora fák sorakoztak, amik befértek az alacsony mennyezetű házainkba.
A fát apám választotta, s a fiúkkal együtt vágták ki, tették a szánra, s hozták haza nagy büszkeséggel. A művelet akkor volt kész, amikor az öreg fenyőtalpba is beleállították.
Mi pedig ezalatt, anya, nagymama és én, mézeskalácsot sütöttünk, kukoricát pattogtattunk, és fényes papírba csomagoltuk nagymama megformázott cukorkáit. Ez volt a szaloncukor. Az egész ház illatozott. Ezeket aztán édesanyám jól elrejtette, mert a két öcsémtől nem lettek volna biztonságban.
24-én reggelre minden készen állt. Mi gyerekek pedig, izgatottságunk ellenére is olyanok voltunk, mint a földre-szállt angyalok. Nagyapánk tréfásan meg is jegyezte:
– Ezek nem is az én unokáim! Mikor cseréltétek ki őket?
Ránk ragadt a Jézuska-várás csendes áhítata, de leginkább az volt ránk hatással, hogy tudtuk, az ajándékot a fa alá, csak csendben teszik az angyalok. Így aztán karácsonykor mindig jók voltunk, s az angyalok el is jöttek minden évben, de valahogy sosem láttuk őket. Egyszer azonban, amikor már akkora voltam, hogy kiláttam a templompadból, elvittek az éjféli misére. Ott volt az egész falu, és csodálatosan énekelt. Akkor …megszólalt az orgona, és a templomi kórus elkezdte a legszebb éneket …Ave Maria…Én csak ültem kábultan, s a templom egyik szegletében megláttam egy igazi angyalt.
– Láttad? És mi lett az angyallal Mama?
– Nem tudom. Arra ébredtem, hogy édesapám gyengéden letesz az ágyamra. Elaludtam a templomban.
– Elaludtááál??? Ó de kár! Akkor nem is tudtál vele beszélni?
– Nem, de most is látom magam előtt, ha becsukom a szemem. Gyönyörű fehér szárnya volt, különös fény, és szeretet vette körül, és a szeme, …. a szeme pont olyan volt, mint a tiéd!
A kislány egy darabig gondolkodva nézett az asszony szemébe, majd kiugrott az öléből, és visszahasalt a rajza mellé. Elmélyülten dolgozott, majd egyszer csak megjegyezte.
– Biztosan hazament Mama. Karácsony után hazamennek az angyalok ugye?
– Azt hiszem igen!
– És mi van karácsony után?
– Vége van az évnek, és jöhet az új esztendő.
– Akkor is énekelünk?
– Igen, akkor is.
– És mit?
– Jókívánságokat! Csupa olyan dolgot, amit szeretnénk az új évben.
– És utána? Utána mi van Mama? – kérdezte a kislány ásítás közben.
– Azt majd máskor mesélem el, jó? Most már menjünk aludni.
– Jó menjünk! – azzal átölelte nagyanyja nyakát, aki most nyitott szemmel is látta a maga angyalát.
Gyengéden tartotta karjaiban unokáját, és mérhetetlenül boldog volt.
S talán most először nem hiányzott neki az a régi havas, fakutyás, száncsengős, angyalos karácsony.
