Talán, sosem érted meg, mindegy, milyen mélyen rejted, titkolni előlem nem tudod, gondolatod, érzésed indítja bennem a válaszreakciót, emeli pulzusom, rántja össze gyomrom körül az

8 éves leszek amikor az elsőt haza hozom és apámé mellé teszem közvetlen a kapu után a földre együtt ülünk asztalhoz kockás az abrosz halszagú

Mint a kerti törpe állok és vacogva figyelem a kertet, a felhők félelmetesek, székek felborulva, poharak tányérok a földön, az asztalterítők ázott testekként lógnak az

Elmesélem neked milyen volt, mikor először láttam, ahogy szemed sarkán a szarkalábak bőröd barázdálták s a beszűrődő nap fénye hirtelen térdre rogyott bennük, mert elmosolyodtál,

KOMFORTZÓNÁN TÚL 5-10 perc alatt született művek, adott feladatra. Írótáborban lenni azért jó, mert azon kívül, hogy nagyon sokat tanulhatsz az előadóktól, a többiektől, a

Karjaimba örökre belebújt ölelésed érzete –                  Ha nem vagyok veled is hordozlak. Füleim őrzik szuszogásod ritmusát, első nevetésed csengését –                 Elkísérsz bármerre járok.

kinőttelek régi kabátom oly sok éve hordalak, visellek hozzám nőttél, mint kedves barátom s megvallom mélyen megszerettelek egykoron szerelmes ölelésed védett meleged most is védelmet

Lassan 22 éve. Fel nem fogható. Nemsokára én is annyi leszek, mint Te akkor. Leginkább a megindultságodra emlékszem, amikor átöleltél, és elérzékenyültél, mert szerettél. „Szeretnélek

Tudod! Van az az ajtó. Amit rácsuktam, hogy élni tudjak. Tudod! Jól be is zártam, meg festettem rá szép dolgokat, hogy szeretni tudjam zárt állapotát.

… Elindulni valaki felé
nem keresni miérteket
Sétálni a szavak között
s átlátni egy életet
Belépni egy más világba
teremtve vonzó képzetet
Kiugrani a valóságból
élvezve ragyogó fényeket …

ring a szoknya, lép a lány igézetével hívja a nyár lebben a kelme, toppan a láb rebben a keble, csókra vár hívja a párját csábítón

Ma jó sok lekvárral ettem a kenyerem, hogy megidézzelek, és cukrot tettem a kávémba, hogy olyan legyen, mint akkor. Ma az érzékszerveim segítségével is vissza

Reggelre eső mosta zöldben ragyogott a világ, Harsány, mégis végtelen lágysággal töltve be a létezést. Erőre, s színre kapott minden virág, Széltől hullámzó látvánnyal adva

Pára lepi a hajnali tájat, s az első napsugarak csillogva csúszkálnak a nyirkos leveleken. Egészen addig, míg a szél neki nem lendül. Akkor aztán… elindul

Törött hangulatban   Lassanként nyílik a szárnyam Tollait nem fújja szél Apránként enged a vállam Elmúlik egyszer a tél Szobámnak ablaka zárva Lelkemnek röpte arasz

  Régi fotón apró gyermek, én vagyok. Szívem szorul, őróla most mit tudok? Kicsi leány, törékeny és védtelen, Sorsát írta őstől átvett érzelem.   Bíztál