Tudod! Van az az ajtó.
Amit rácsuktam, hogy élni tudjak.
Tudod! Jól be is zártam,
meg festettem rá szép dolgokat,
hogy szeretni tudjam zárt állapotát.
Meg is simogatom gondolatban néha.
Talán emlékszel, mi van mögötte?!
No! Az, ami mögötte van, egészen jól viselkedik.
Megszokta, hogy zárva van.
Általában hagyja szépen eltelni a napokat.
Csendesen eszembe juttat, észrevétlen emlékezik,
s néha belemar picit a lelkembe, de csak apró pillanatokra.
Nem is fáj. Igazán!
Aztán viszont vannak olyan napok,
leginkább valamely érzelem, vagy zene hatására,
amikor egyszerűen megsemmisíti az ajtót.
Olyankor mindegy mit csinálok!
Érzem, ahogy egy pillanat töredéke alatt elhamvad az ajtó,
és az ami mögötte van, élesen, égetve lüktet bennem.
No, aaaz nagyon fáj!!
Néha annyira, hogy elindul a könnyem,
és ordítani szeretnék.
Nem tehetem, hisz nem árulhatom el.
Ha kitombolta magát, újra rácsukom az ajtót.
Igen. Az ajtó főnixmadár. Hamvából támadó, oltalmazó.
Megszerettem. Része lett az életemnek.
Mint, ahogy az is, ami mögötte van.
Tudod! Ugye? Mire csuktam rá az ajtót?
Mert ajtód, talán épp emiatt is, valószínűleg neked is van.
