Ma jó sok lekvárral ettem a kenyerem,
hogy megidézzelek,
és cukrot tettem a kávémba,
hogy olyan legyen, mint akkor.
Ma az érzékszerveim segítségével is
vissza akartam kerülni abba a pillanatba,
ami olyan megrendítően békés és boldog volt,
hogy közben
egy pillanatra sem jutott eszembe
a valóság.
Lecsordult a lekvár
a vajaskenyérről.
Az ujjammal kanalaztam a számba,
és hallottam a nevetésünk,
ami a végtelenből visszhangzott
vissza a lelkünkbe.
Ma éreztem,
ahogy égeti a bőröm a nap,
a vízről visszaverődő fény arra kényszerít,
csukjam be a szemem,
de nem vagyok elég gyors,
és kicsordul a könnyem.
Ma hagytam a könnycseppet
a maga útját keresni,
és beszivárogni a ruhám rostjaiba.
Aztán lenyeltem az utolsó falatot,
és a kávém utolsó kortyai alatt,
az ablakon túl hajladozó
kopár fák látványa
visszahúzott a testembe.
Ma éreztem
a lábaim mázsás súlyát
a jelenem padlójára simulva.
