Elmesélem neked milyen volt, mikor először láttam,
ahogy szemed sarkán a szarkalábak bőröd barázdálták
s a beszűrődő nap fénye hirtelen térdre rogyott bennük,
mert elmosolyodtál,
majd hogy fel tudjon állni,
szívemből vett erőt.
Talán ebbe remegett bele.
Elmesélem neked, ahogy ajkad dús dombjait
tekintetem zavart mohósága mosolyra késztette
miközben mozivásznat szégyenítő
filmkockák izzottak
homlokom mögött, kiszorítva
onnan minden mást.
Talán pilláim ettől sunytak le.
Elmesélem neked, hogy ezerkilenszákilenvenkilenc márciusában
újjá szült a váratlan tavaszi pillanat,
a szürke, téli fagyban megdermedt létezésemen
meghasadt a kéreg
s visszavonhatatlanul passzírozódott alá a fény
mert találkoztunk.
Talán ez lökte lüktetésem ritmusát más ütembe.
Elmesélem neked, hogy azóta megértettem,
méhbezárt küldetésemet velem együtt vajúdta anyám a világba,
meg sem születtem, már nem léteztem önmagam számára
védvonalak nélkül
más örömére, sem szebb, sem boldogabb
nem lehettem, mint a másik.
Talán ezért sír zsigereimben, hogy légy jó mindhalálig!
Elmesélem neked, hogy az éles mondataid hogyan vertek szöget
naívságom keretébe, megannyi lüktető sebet hagyva maguk után
egyre vastagítva a kérget körülöttem, mit
természetesnek vettem
s nem tudtam, hogy ennek terhétől
óv a mázsás köd koponyámban.
Talán ezért is féltem elfogadni téged.
Elmesélem neked, hogy attól a tavaszi pillanattól kezdve
közös mesénk ezer, reménytől színes vásznat terített ránk
elfedve sebeinket, mintha sosem lettek volna
pedig ott maradtak
s a mindennapok szélcsendjében
beléjük tapadtak az elmosódott színek.
Talán ezért, inkább a szarkalábaid barázdáira koncentráltam.
Elmesélem neked, hogy egymásra zuhanó napjainkban
örökké kerestem a megoldás kulcsát,
a meleg ételben, frissen vetett ágyban, illatos süteményben,
gyengéd ölelésben, kacér csábításban, végnélküli türelemben,
ezeregy megbocsátásban, csendes csitításban, síró panaszban,
kézzel írt levélben, kirándulásokban, a sok elolvasott gyógyító könyvben,
végighallgatott előadásban,
a rendben és a rendetlenségben.
Talán máshol kellett volna keresnem.
Elmesélem neked, hogyan hunyt ki mégis a kérgem alá passzírozott fény,
mikor a csalódások terhe tarthatatlanná válva földre zuhant,
és visszacsapódva sebeket ütött rajtam,
mint egykori szögeim,
a szeretet hiánya miatt, a megalázottság köntösének nehezétől,
az értéktelenség súlya alatt, a repesztő decibel,
a gyilkos indulat hatására.
Talán, lehetett volna másként.
Elmesélem neked, hogy szarkalábaid barázdáiban ülve,
nem akartam látni merre nézel, amíg
már olyan mélyre süllyedtem bennük, hogy a nap nem ért el hozzám
de hiába kiáltottam, sírtam, kértem, figyelmeztettem, magamat formáltam
nem húztál ki engem
hangom nem jutott át meghatározhatatlan színű szövetekkel takart sebeiden.
Talán senki nem is tud áthatolni rajtuk.
Elmesélem neked, hogy míg a barázdáidból kifelé kúszva
még mindig az utat kerestem hozzád, megértettem,
minden színes vásznat le kell tépnem magamról,
hagyni, hogy lássék, izzon a nap hevében, fájjon a szél hasításától,
mert csak így heged be, és megtanultam,
hogy bár szeretlek téged,
a szarkalábak, mik a szemed sarkánál bőröd barázdálják, vékony pengéjű kardok, nem menedékek,
de tőlük már nem félek.
Talán téged is csak védnek.
Elmesélem neked, hogy most kétezerhuszonhárom márciusában
ismét újjá szül a tavasz
miközben egy ablakon át, tisztes távolból nézem a szarkák hangoskodását,
ahogy egymást űzik ágról-ágra, míg fényes vásznat húznak kétfelé csőrükkel tépve azt
és arra gondolok élni fogok,
közben azon bölcsességek páncéljával vigyázom magam, amiket magam építettem a barázdákban botladozva.
Ha pedig szarkalábra vágyok, szedek egy csokorral a nyári réten és vázába téve gyönyörködök benne.
Nincs talán, mert nincs több esély. Így kell lennie.
LACKFI ÍRÓI KURZUS 2023, TAVASZ / FELNŐTT MESÉK