Lassan 22 éve.
Fel nem fogható.
Nemsokára én is annyi leszek,
mint Te akkor.
Leginkább a megindultságodra emlékszem,
amikor átöleltél,
és elérzékenyültél,
mert szerettél.
„Szeretnélek még élve viszontlátni!”
Ez volt az utolsó mondatod hozzám.
Nem láttál,
és én nem láttalak.
Elmentél,
és én belehaltam.
Nem láthattál emelt fővel lépni,
új életet kezdeni.
Bár kivittem őt hozzád a temetőbe.
Meg akartam mutatni,
hogy szerelmes vagyok,
hogy jött valaki, akiről úgy hittem,
vele minden jó lesz.
Tudtad akkor mi vár rám?
Tudtad, hogy a gyötrelmek
valójában csak ezután jönnek?
Nem akartad már látni talán.
Anyám megroppant miattad.
Soha nem jött helyre igazán.
Az évek azonban teltek,
és mi túléltünk.
Anyám is, én is, a fiúk is,
az elsőszülött unokád is.
Most mindenki megvan.
Sokkal szebben nem lehet ezt leírni.
Jobb, mint volt,
jobb, mint azután volt,
hogy elmentél.
De Te már nem láthattad,
hogy milyen okos és jó férfi lett,
aki apróként beléd csimpaszkodva,
rajongva imádott Téged,
hogy mindannyian megküzdöttünk
magunkért,
hogy sikerült kiteljesedni,
megerősödni.
Becsületes, elismert ember lettem,
aki sokaknak ad, s adott.
Neked is köszönhetem,
mert belőled (is) vagyok.
Tudom, mérhetetlenül büszke lennél,
megindultan átölelnél,
és elérzékenyülnél,
mert nagyon szeretnél.
De a legjobb az lenne,
ha nem hiányoznál,
mert itt lennél.