Ma, amikor a médiában, az újságok címlapján számtalan az üres, torz értékkel bíró „kiemelt egyén”, hirdetve fennhangon azt, amit inkább takargatni kéne, kifejezetten jól esik egy szerény, valódi emberi értékekkel bíró arcot látni a plakáton. Nagy kalapja alól különös színű, meleg tekintet, mosolygós arc néz ránk. Tartása méltóságteljes, belülről fakad. Nem fotoshop. Ő valóban ilyen. Nem csak a plakáton, hanem a mindennapi életben is, amikor a lányait iskolába, edzésre viszi tornacipőben, amikor kertészkedik, vagy friss ebédet főz, amikor anyukáját vásárolni viszi, hogy ne kelljen cipekednie, amikor fest, és akkor is, amikor velem beszélget. Minden mozdulata, szava, tette, őszinte, bölcs, hiteles és…. rendkívül szenvedélyes, de sohasem harsogó. Épp csak annyira, hogy a varázsa ott maradjon a szívünkben akkor is, ha már elment. Hogy elfogult vagyok! Igen. De messze nem alaptalanul, s a véleményemmel sem vagyok egyedül
Egyébként fut, jógázik, Chi-kungozik, kiválóan beszél angolul, németül, elég jól olaszul, franciául és kicsit oroszul. Egyedül nekiindult a világnak, tanult és dolgozott Németországban, Amerikában, Ausztráliában. Vezetett éttermet, foglalkozott a divattal, szervezett divatbemutatókat, fellépett nagy színpadokon, majd 17 év távollét után hazajött, mert itt szeretett volna anya lenni és nekünk szeretett volna énekelni.
Gyönyörű szopránja, hatalmas eszköztára, érzékeny és érett személyisége révén minden színpadi megjelenése megérintő élmény. Lőrincz Judit a „mi” primadonnánk. A Víg özvegy bemutató kapcsán beszélgettem vele.
Pár gondolat a darabról:
A Víg özvegy, Lehár Ferenc sokszor operai magaslatokat elérő kiváló operettje. A Szigligeti Színház társulata nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy ezt a nagyszabású produkciót az Aba-Novák Agora Kulturális Központ, Liszt Ferenc termében állítja színpadra. Tudjuk, hogy az eredeti terv szerint már a felújított Színház számtalan technikai lehetősége, csodás zenekari árok segítette volna a darabot, de itt és most ez nem állt rendelkezésre. A színpad felét hátul a Szolnoki Szimfonikus Zenekar tölti ki, egy plafonig érő, nyitható lamellákkal ellátott díszlet-színfal mögött. A fal előtt pedig el kell férnie a minimális, de nélkülözhetetlen díszleteknek, a tánckarnak, az énekkarnak és a szereplőknek is. ’Szegényember vízzel főz’, de fanyalgásra semmi ok, mert a rendezők, a díszlettervező és a kellékesek nagyon kreatívan megoldották a feladatot, még egy korhű automobil is begörbül a színpadra. Szinetár Tanár úr beadta a derekát és Aczél Andrással, valamint a társulat rugalmasságával kihozták a legtöbbet a helyzetből. A jelmezek különlegesen gyönyörűek, a szerepválasztás is remek. Külön kiemelném, hogy a darabban éneklő szolnoki férfi színészek, szinte mind remek hangi adottsággal bírnak. Élmény őket hallgatni. Vándor Atilla pedig meglepett azzal, milyen szépen hegedül! No és ne feledkezzünk meg az ifjú táncosnők között kán-kánt járó „hazai” Hölgyszereplőinkről sem! Komoly teljesítményt nyújtanak estéről estére, miközben könnyeden szórakoztatnak bennünket. Nekem már a látványtól is légszomjam van. Szintén nagy élmény, hogy az operettben fiatal tehetségek is megcsillantják hangjukat. A két Bonviván, bár különböző karakterek, de nagyon szerethetőek. Bot Gabi haza jár Szolnokra, ismerjük remek hangi adottságait, és azt is milyen jól kiegészítik egymást Judittal. Ezért is volt kihívás Buch Tibor számára belecsöppenni egy összeszokott csapatba, aki nem először játszik énekes szerepben, de alapvetően elsősorban színész. Ez a szituáció azonban mindenkit inspirált, és a felfokozott érzelmek jót tettek a szerelmi történet megformálásakor. Egyszóval igazán jó produkció kerekedett. Eddig háromszor láttam, de megyek még. Különösen az énekes betétek és természetesen Lőrincz Judit miatt.
Fotók: Barna Sándor és a Szigligeti Színház facebook oldala
Szerettem volna tudni, hogy ő miként került a színpadra? Mert arra emlékszem, milyen ámulattal hallgattam a Tiszaparti Gimnázium kórusában, amikor szólóit énekelte, és azt is tudtam, hogy ezt a pályát választotta, de a rögös útnak csak apró részleteit ismerem.
LJ: „Már egészen kicsi koromban vonzott a szereplés. Ha jöttek hozzánk, kiálltam középre, énekeltem, furulyáztam, vagy később fuvoláztam, és örömmel töltött el, ha mosolyt csaltam a hallgatóság arcára. A zeneiskola mellett kórusokban énekeltem és nyolcadikos koromban már erősen gondolkodtam azon, hogy énekes legyek. Ezért választottam a Tiszaparti Gimnázium Ének-Zene tagozatát. Aztán édesanyám elvitt egy remek tanárhoz, aki látta, hogy meg van bennem minden adottság, de még nagyon zárt voltam. Szégyenlős, gátlásos voltam. Még nem volt eszközöm, hogy kezelni tudjam a tehetségem, merjem felvállalni magam, és megmutatni a lelkem.”
Mikor jött el az áttörés?
LJ: „Több ilyen típusú élményem is volt. Az első még a tanulmányaim alatt ért, Frankfurtban, az akadémia dráma óráján. A tanárunk tudatosan belekényszerített olyan helyzetekbe, amik kívül álltak a komfortzónánkon. Egy alkalommal – bár szeretem az emberi sokszínűséget, de – egy számomra idegen karakter bőrébe kellett belebújnom, egy leszbikus szerep megformálásával. Az iskolatársammal egyszerűen nem tudtuk elkezdeni a próbákat. A szöveg, a dallam rendben volt, de továbblépni nem tudtunk. Apró részleteket játszatott el csak velünk lépésről lépésre, míg egyszercsak összeállt a darab. Átfordultunk egy határon, át a gátlásainkon, és nem volt érdekes, hogy mit játszunk, csak az, hogy hitelesen és jól csináljuk. Álló vastapsot kaptunk. Katartikus élmény volt, ahol megtanultam, hogy a lelkem teljesen le kell mezteleníteni és kitenni a nézők elé, mint egy darab húst. Azt gondolom, sok évre rá ez adta az alapját az Éjkirálynő sikerének is, pedig az a szerep még az előzőnél is távolabb áll tőlem. Addigra azonban már komoly eszköztárral rendelkeztem, rengeteg emberi tapasztalattal a hátam mögött. Azt hiszem, hogy minden emberben benne van mindenféle érzés, de a megélt élményei, amikor jogtalan bántás érte, dühös volt, elveszített valakit, az idegen világ hatásai, illetve az empátiája lehetővé teszik olyan jellemvonások hiteles megjelenítését is, amik nem a sajátjaink. Ilyenkor előfordul, hogy teljesen másra gondolok, felspannolom magam arra az öt percre, megtöltöm az áriát azzal a bizonyos érzelemmel, aztán elengedem.
Az első olyan átütő élményem egyébként, amikor zeneileg lubickoltam a szerepemben, a németországi és ausztráliai sok éves tanulás, munka és tapasztalás után Amerikában volt. A Denevért énekeltem. Tudtam, hogy megérkeztem oda, ahová el szerettem volna jutni.
A harmadik pedig itthon történt 2012-ben, az első Cirkuszhercegnő alkalmával. Akkor jöttem haza, és teljesen le voltam blokkolva. Rettegtem, mert itt mindenki ismert, nagyító alatt éreztem magam, és az járt a fejemben, hogy mindenki azt nézi, mit tud a külföldről hazajött primadonna? Csodálatos volt az a szeretet, elfogadás, támogatás, amivel felém fordultak. Feloldódtam köztük, és a szolnoki társulat azóta a második családom. Ahogy belépve megérzem a színház illatát, tudom, hogy itthon vagyok. A közönség pedig elképesztő szeretettel fogadott, és vesz körbe azóta is. Hasonlót csak Győrben éreztem, amikor a Traviátát, vagy a Varázsfuvolát csináltuk, de ez az otthonom.”
Mit gondolsz, a tanult dolgokon kívül milyen készségekre, képességekre van szükséged ahhoz, hogy jól működjön egy szerep?
LJ: „A legfontosabb a tudat, hogy nem vagyok különb senkinél. A közönség, a kollégák ugyanolyan emberek, mint én. A hang, a küllem, a játék nagyon fontos, de ez sosem nyújthat olyan érzést másnak, hogy engem előtérbe helyezzen. Amint a színpadra lépek, „átölelem” a közönséget, hogy megteremtsem a kapcsolatot velük, majd a szerepben az énekemben odaadom nekik a lelkem, mert csak ez ad pluszt. Egy ária lehet élmény, mert minden hang a helyén volt, de ha rázott a hideg, ha boldog voltál, lelkileg megérintett, akkor jól csináltam, akkor odaadtam azt a plusz töltetet, amiért a színpadra álltam.”
A premiert megelőző másfél hónap elképesztően intenzív volt. Az éneklés eleve is komoly terhelés, de a kettős szereposztást egyedül vinni dupla munka. Emellett meg kell tanulni a prózai részeket, a színpadi jeleneteket, a táncos betéteket és össze kell csiszolódnia a Víg özvegy „közösségének”, hisz meghívott szereplők is vannak a darabban. Igazán kíváncsi voltam rá, hogyan bírja ezt Judit, hisz mindössze 4-5 órákat aludt és közben nem szűnt meg anyának is lenni. Tisztában vagyok vele, hogy vigyáz magára, tudatosan étkezik, sportol, azt is láttam, mennyit gyakorolt és némi fogalmam van arról is, mit jelent egy-egy koloratúrszoprán ária megszólaltatása. Azért mesélt érdekes részleteket.
LJ:”A próba és a darab közben a színpadon állni komoly fizikai készenlétet jelent. Az éneklés olyan, mintha versenysportot űzne az ember, mert minden izma mozog a testében és egy hosszú felkészülési időszak után, egy adott időtartamban a legjobb formádat kell hozni. A megfelelő hang, a tartás, a levegővétel, a minden pillanatra kiterjedő szellemi, lelki koncentráció olyan kihívás, amit éveken át tartó munka előz meg. Már a gyerekeim születése előtt, amikor nem csak énekes munkát végeztem, éveken keresztül, minden áldott reggel azzal kezdtem a napot, hogy 7-től 8-ig gyakoroltam azért, hogy erősödjek, hogy megmaradjon, amit a konzervatóriumban felépítettünk, és hogy minden pillanatban úgy tudjam a hangom használni, ahogy szeretném. Aztán 9-re bent voltam a munkahelyemen, és amikor végeztem elmentem sportolni. Mégis van egy fontos dolog, ami nélkül hiába lenne minden testi tréning, karbantartás. Ez pedig a szeretetenergia, ami körbevesz ezen időszak alatt. A kollégák támogató hozzáállása, az, hogy jó közegben vagyok, elképesztő erőt ad. És még valami. Nekem ez a hivatásom, nagyon szeretem csinálni!”
Glavári Hanna megformálásához minden adottságod meg van, így tökéletesen megtöltöd a karaktert. Kíváncsi volnék rá, hogy azzal, hogy újra és újra elénekled ezt a szerepet, átéled a dalokban rejlő érzelmeket, alakít benned valamit? Netán helyretesz, rendszerez?
LJ: „Mindig elgondolkodok a szerepemről. Magammal viszem, ami épít. Vajon jól döntött-e? Én hogy csináltam volna? Hova vitték őt a saját döntései? Minden élmény tanít, bölcsebbé tesz. A negatív is. Úgy gondolom nincs rossz élmény, nincs rossz döntés, mindent meg kell tapasztalni, majd tanulni belőle, és nem beleragadni. Így fejlődünk. Tehát, mondhatjuk igen, alakít.
Köztudott, hogy a darabban szereplő Vilja dal nagyon kedves számodra, pedig nem kis kihívás jól, érthetően elénekelni. De van az operettben több hasonlóan komoly, általad is kedvelt jelenet is.
LJ: Érdekes párhuzam van Hanna és köztem abból a szempontból, hogy számára is nagyon fontos a éneklés, az adni vágyás. Mindig a Vilja dalt énekeli, mert a közönség hallani akarta. Az én legkedvesebb dalom is a Vilja. Közel áll hozzám. Az emberi érzéseket meseként tálalja a közönség elé. Ha beteljesedik a szerelem, belehalsz, de nem lehet másként szeretni. Vagy szeretek, vagy nem, de ez egy nagyon komoly dolog. Minden, ami szeretetről szól, az halálosan komoly dolog, és ha az ember megöregszik csak erre fog emlékezni. Hanna hús-vér nő, aki, mert küzdeni a szerelemért, és emberséges. A legszebb jelenet számomra mégis a kvintett a második felvonásban. Olyan, mint egy csúcspont, egy Mozart finálé. Nagyon kedves nekem a Daniló érzéseit megjelenítő ének is, amit mesében mondd el. Olyan torokszorító, hogy koncentrálnom kell, csak annyira hasson rám, hogy tudjam folytatni. De gyönyörű rész a pavilon duett is. Mint egy Puccini ária. Erre a darabra azt mondhatjuk, hogy ilyen a mesében sincs, mégis nagyon kell.”
Ha magamból indulok ki, a mesék tanulsága, bölcsessége, épített, formált engem, megtartott az úton, amit jártam, ráerősített azokra a dolgokra, amik belőlem ösztönösen jöttek, de sok kétséget is szült, hogy jó-e ez így. Jó úton járok-e akkor, amikor ezen értékeket képviselem. Te hogy gondolod? Miért jó az, amit csinálsz? Miért van erre szükség?
LJ:„Minden fontos, ami a szeretetről szól. Minden darab lényege az őszinteség és a szeretet minősége, mélysége. Az, hogy adunk egy esélyt, bár nem tudjuk, hogyan folytatódik. Nekünk emlékeztetnünk kell erre. Annyira el vagyunk foglalva lehúzó, elterelő, fölösleges dolgokkal, hogy a fókuszunk nem azon van, ami igazán fontos. Az a küldetésünk színésznek, énekesnek, mesemondónak, írónak, zenésznek egyaránt, hogy az emberek lelki világát kivirágoztassuk és visszatereljük őket a legegyszerűbbhöz, a gyökereikhez, mert olyan az ember, hogy hajlamos azt elfelejteni, minden ami fontos, megtalálja önmagában.”
Mivel zárhatnám az írást ilyen mondatok után? Azt gondolom, elfogultságom nemcsak hasonló értékrendünk miatt érthető. Lőrincz Juditot emberközeli példaképnek tartom.
A Víg özvegyhez pedig jó szórakozást kívánok!
Szolnok, 2022. 05. 25.
