Norvégia földjére először 2022. augusztusában léptem, nem kirándulási céllal. Nem kényszerből, de nem is igazán önszántamból. Most már nem fogom megtudni, hogy ha csak turista vagyok másként éltem volna-e meg ezt a találkozást, hogy ennél is pozitívabb lenne-e a kép. Nem hiszem. Engem, aki rajong a természetért, azonnal megvett magának az ország szépsége, atmoszférája. Éjszaka volt, amikor a fiam kijött értünk a reptérre, és a stressztől, amivel ez az utazás járt, már nagyon fáradt voltam, mégis pontosan emlékszem az élményre.
Az első benyomás a repülőgépen ért. Fentről nézni a világot számomra varázslat, Norvégia azonban különleges a megannyi vizes területtel, fenyőerdővel és a települések elhelyezkedésével a hegyek-dombok között, amik első érkezésünkkor olyanok voltak, mint finom fényhálók a földre terítve. Aztán leszálltunk és megfújt a szél. Még ott a reptéren, a gépek között is érezni lehetett a másféle illatot. A nyelvről nem is beszélve. Szokatlan, rövid (kedvesen vakkantó) szavakkal. Az egész hely rezgése, energiája sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, mint amiben felnőttem. Az emberek mosolyognak, segítőkészek. Aztán a fából készült házak, az utak, a vonatok, a felhők, a mezők. Olyan könnyű megszokni, hogy szép, tiszta bármerre nézel. A közlekedés is egészen más. Nem dudálnak, nem elégedetlenkednek, nem száguldoznak, (ha igen, az tuti nem norvég) nem emlegetik a felmenőidet a legősibb női mesterséggel összekötve, és messziről megállnak, ha át szeretnél menni az út másik oldalára. (Bár ami igaz, az igaz, a körforgalomban való közlekedést ők sem képesek elsajátítani 😀 )
Az erdeikről már írtam korábban. Mint a mesében. Amikor tehetem, sétálok. A gyönyörű ősz után novemberben megérkezett a tél és a hó. Mi, akiknek vannak még emlékei a talpunk alatt ropogó, fehér csodáról, boldogan vetettük bele magunkat a régóta hiányzó természeti jelenségbe. Meg se kottyan az órákig való hólapátolás. Hitetlenkedve néztünk ki minden napszakban az ablakokon, mert a kép nem változott, minden fehér volt. Aztán újra esett, és újra. Minden nap. És egy idő után már nem lehetett hova tenni. Képtelenség is, ha csak nincs hómaród (jelzem a norvégoknak természetesen van), de még így is havas minden. A hókotrók, bár folyamatosan járnak, akkor sem tudják teljesen letakarítani az utakat, csupán annyit lehet elérni, hogy nem 40, vagy 60 cm vastagságban áll az úton. A városokból a teherautók vég nélkül hordják ki a traktorok segítségével felkanalazott szürkére koszolódott tömegeket, de így is minden talpalatnyi helyen másfél, két méteres hókupacok közt járnak.
Aztán amikor megsütötte a nap, kicsit megolvadt a teteje, éjszaka pedig jött a mínusz 17 fok, és ez napra nap ismétlődött, kialakult a számunka ismeretlen acéljég. Ez olyan kemény, hogy a csákány se nagyon viszi. Közlekedni csak szöges cipővel és autógumival lehet. Továbbra is minden fehér, de a hó, ami az érintetlen területeken 50-80 cm (vagy jóval több) is meg van, már alkalmatlan arra, hogy hóembert építs belőle. Átalakul a szerkezete. Hónapok telnek így. Azt, hogy mennyire van hideg, abból lehet bentről megítélni, hogy a fák is hófehérek-e. Ha igen, akkor bizony mínusz 10 fok alatti a hőmérséklet. Különös élmény megfigyelni, hogy a színek is változnak. Van, hogy világoskék, vakítóan fehér, s van, hogy a szürke valamely árnyalatát hordozza a táj.
A naplementék gyönyörűek. A lemenő napsugarak másként láttatják ugyanazt a vidéket. A sík területek hópaplanja, mint a tó tükre változik. Hol sima és fényes, hol hullámos az olvadás és a viharos szél hatására. Közelebbről nézve látható a kristályosra formálódott felszíne. A házak tetején, mint az évgyűrűket, meg lehet számolni, hány hóesés és fagyás követte egymást. Úgy néz ki, mintha legalább kb. 20 db, 5-8 cm vastag fehér gyapjú réteg lenne egymásra terítve. Ez már a sok olvadás és újrafagyás utáni „összeesik” kb. 60 cm-es vastagságra, ami tulajdonképpen szigeteli a tetőt. A jégcsapcsipke körben természetesen elengedhetetlen tartozéka a téli dísznek.
A legmeglepőbb látványt talán mégis a hatalmas fagyott vízesés nyújtja. Az elképesztő víztömeg jéggé egybe állva, olyan, mintha valami varázserő egyik pillanatról a másikra, zuhanás közben fagyasztotta volna meg. A jég tetején minden vízszinteshez közelítő helyen fagyott hó ül. Mindezek mellett, bár az utakon „pozitív kátyúvonulatot” képez a jég, és a sínek mentén is végig hófal áll, nem késik a vonat, és nem áll meg a közlekedés. Amiről mesélek, az Norvégia déli részén van. Nem is tudom, mi lehet északon. Itt, most februárban is volt napközben akár 6 fok is. Az erdőbe pedig ilyenkor be sem jutok. Képtelenség megközelíteni. Talán sí felszereléssel, vagy vízhatlan erős overálban, amit nem sért fel a jég, be lehetne menni, de azt hiszem jobb, ha megvárom, míg újra járhatóak lesznek az utak.
Mind ez nem panasz, csak tényközlés. Számomra is meglepő, de nem zavar a hideg sem. Oké! Fókavadásznak öltözök, ha kimerészkedek. A norvégok azt mondják, nincs nagyon hideg, csak rossz öltözet. Ezt most már magam is így látom. Na és van egyéb szépsége is a hideg területnek, amivel pár napja ajándékozott meg a természet. Miközben a többször apró kaviccsal megszórt jégréteg tetején totyogva tologattam a babakocsit, szokás szerint felnéztem az égre. Gyönyörűek itt a felhők és folyamatosan változik a látóhatár. Most azonban olyat láttam, amit még sosem. Nem is igen akartam elhinni. Szó szerint megdörgöltem a szemem. Talán belement valami. Nem ment. Az égi tünemény ott volt utána is. Akkor persze fogalmam sem volt róla, mi is ez. Az északi fény lehetőségét gyorsan elvetettem, hisz egyértelműen látszott, hogy felhő. Igyekeztem a mobilommal lefotózni, majd a Norvég-Magyar Fórumban érdeklődtem felőle.
Ezt írja róla az internet: „Kevés olyan légköroptikai jelenség létezik, amellyel Magyarországon nem fogsz találkozni, de a gyöngyházfényű felhő valószínűleg ilyen. Igen ritka, de annál látványosabb felhőtípus, amely jellemzően a sarkvidékeken, magasabb szélességeken jelenik meg. Különlegessége, hogy a legtöbb felhőtípussal ellentétben nem a troposzféra képződménye. A sztratoszférában alakul ki, 15-20 km magasságban. A nagy magasság miatt különösen alkonyatkor és pirkadatkor látványos. A gyöngyházfényű felhő máig különleges és titokzatos jelenségnek számít, néhány tényt azonban már ismerünk róla. Extrém alacsony hőmérsékleten alakul ki, kb. – 80°C-on, amely jellemző lehet a sarkvidéki tél második felében. Néhány évente az alacsonyabb szélességeken (pl. Nagy Britannia) is előfordul, de ez igazi ritkaság!”
Tényleg úgy néz ki, mint egy kagyló gyöngyház belseje. Sajnos a fotók nem adják vissza teljesen, mert nem volt nálam profi gép, de valóban káprázatnak tűnt a rózsaszín, halványzöld és lila, a sárga, mályva színek egymásba mosódott foltjaiból álló fátyolszerű felhő. Olyan volt, mintha élne. Egy angyal színes ruhában táncolt az égen, és ahogy a lemenő nap megvilágította, úgy változott a szoknyájának színe. Ajándék volt, amivel a sok szépséget tetézte a természet.
