Nagyon szeretem Prokofjev zenéjét. Vette a bátorságot, és kifejezetten gyermekeknek írt egy komolyzenei darabot. Nem tudnám megszámolni hányszor hallottam, és meséltem, de nem tudom megunni.
A madár fuvolatrillái, a kacsa oboa-totyogása, a macskalopakodás klarinét-bársonya, nagyapó fagott-morgolódása, vagy a kürtök vészterhes farkasidézése mind láttató, mesélő dallamok. Péter, a vonósok magabiztos, jókedvű egységével, a tavaszi napsütést idézi, és a vadászok vidám trombitaszólói szintúgy.
Prokofjev a művet 1936-ban írta narrátorra és szimfonikus zenekarra. Ebben a műfajban valószínűleg máig ez a leggyakrabban előadott és legtöbb hangfelvételt megért zenemű.
Több ezer gyermeknek meséltem már el, ezért személyes tapasztalatból mondhatom, ha az adott korosztály nyelvén ismertetjük előtte a zeneszerző szándékát, a hangszereket, majd mondjuk el a zene közben, hitelesen a történetet, akkor egészen kicsitől középiskolásokig leköthetjük vele a gyerekeket.
Különös boldogság volt, hogy épp 10 éve játszottuk ezt a szimfonikus mesét, és újra bejártunk egyes helyszíneket. Nagy Katalin Matild grafikusművésznő barátnőm homokanimációja most is varázslatosan kiegészítette a műsort. Csak mi változtunk közben kicsit. Az akkor készült verkfilm kockáit látva, ezt le sem tagadható 😀
https://www.youtube.com/watch?v=G-VKXxv8mwo
