Ha nem a kultúra határozta volna meg az életem, nemzetem ünnepei akkor is ritmust adnának éveimnek. Így azonban hatványozottabb volt a figyelem, egy-egy alkalom közeledtén, az esetleges fellépések, vagy munkák miatt. Hivatalos meghívó érkezik minden városi eseményre. Október 23-a kapcsán is jött az email. Kinyitottam, itt, messze mindentől és láttam magam előtt a helyszínt, az ismerős arcokat, hallottam a beszéd lejtését, a mikrofon visszhangját, a himnuszt, ahogy tisztelettel adóznak a hősök előtt, emlékezésre szólítva minden jelenlévőt. Előfordult, hogy nem mentem el a meghívásra, de otthon, ilyenkor mindenhol ’56’ szépsége és fájdalma vett körül.
Most, először életemben, távol vagyok ezen a napon. Pár hónapja élek itt, de ez elég volt ahhoz, hogy elinduljak a magyarságom után. Közel 3 órát utaztam, hogy Osloba jussak, egy ismeretlen városba, ismeretlen helyre, ismeretlen emberek közé, akik majd az anyanyelvemen beszélnek. Mintha zárva lennék, és ez nyújtaná a szabadságot. Volt bennem szorongás, de hittem is az estében, és abban, hogy visszafelé lesz, aki a buszmegállóig elkísér. 😀
Korán érkeztem. Még folytak az előkészületek. Leültem az utolsó sorba, és figyeltem az ismerős izgatottságot, az utolsó simítások mosolyát, az érkezők találkozás feletti örömét, csak most a másik oldalról. Aztán, amikor láttam, hogy a minden helyén, elindultam ismerkedni. Az Uranienborg Menighetshusben impozáns falai között szinte elfelejtettem hol vagyok, mert a saját kultúrám vett körül.
Hanem a himnusz. A két himnusz. Állt a teremben körülbelül 100 ember. Rajtam kívül szinte mindenki beszélte a norvégot és a magyart is. Két zászló vászna ölelte egymást a színpadon. Most először voltam távol, és most először, az 1956-os forradalom és szabadságharc megemlékező rendezvényén hallottam a norvég himnuszt. Az emberek elénekelték a magyar mellett. Mint kupola ölelt bennünket körül ez a két emberi hangból szőtt zenés ima. Megindító, sajátos otthon érzést nyújtott. Nagykövetasszony köszöntője, a 4 for Dance műsora, az állófogadás, a beszélgetések, pedig mind felemelő élményt, és elképesztő muníciót adtak az elkövetkezendő hosszú, téli zárt hónapokhoz.
És igen, megismerkedtem egy hölggyel, aki fiatalasszony korában egy hét alatt költözött ide a férjével egy munka miatt. Ő elkísért a buszmegállóig, közben megmutatta a tengerpart egy rövid szakaszát.
Feledhetetlen és megerősítő este volt. Hálás vagyok érte.
