Rózsa vitéz 🔉

Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, elfoglalta. A király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, s hárman három vadászebbel odébbálltak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tudták, hová. Végre egy magas hegyen, ahol az út elágazott, úgy határoztak, hogy elválnak egymástól, s külön-külön próbálnak szerencsét. De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman vissza-vissza fognak tekingetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van. A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé indult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában. Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel megnyílott a kastély kapuja. Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be. Az egyik mindjárt azt mondta: – Cih! Milyen Ádám-bűz van itt! Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a torzsát, és kihányták az ablakon. Reggel az óriások megint elmentek keresetre. Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó, és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette. Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta. Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és erősebb lett mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó is kibontakozott a kígyóbőrből, hónaljig. Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak kellett hogy ismét összeaprítsák. Másnap reggel a lányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta. Õ maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett, mint akármelyik óriás. Akkor este is megölte őt a hét óriás, de csak nagy küzdelem után, mert a szolgákat Rózsa most már mind elkergette, sőt három óriást is megsebesített. Reggel csak maguk mentek el az óriások. A kígyó Rózsát most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A lány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett; így igen kedves, szép teremtés volt! Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket. Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való; hogy az ő apját is az óriások ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét járnak el az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad míg az óriásokon bosszúját meg nem áll hatja. Most már látja, hogy lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak. – Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én sem háládatlan! – Kedves szép lány! – felelte Rózsa – Te nekem az életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni? Legyen tied az életem s egészen magam! Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor az óriások megérkeztek, Rózsa így szólt hozzájuk: – Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek se teszi ki a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg! Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat a zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta. Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a kastély. Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az egészen véres! Megbúsul, s mondja a kedvesének: – Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul van dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden bizonnyal visszajövök. Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt. Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra, amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi. Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza: – Jaj, mint fázom! Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá: – Ha fázol, gyere be, melegedjél! Az azt mondja: – Igen, de félek a kutyáktól! – Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak meg! – Hiszem – hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek! Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának: – Az az enyém, ez a tied! – s avval a békát neki veti. Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja: – No, most véged neked is! Testvéreidet is én emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted. Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány bal karját. Erre a boszorkány megmutatta neki, hová temette bátyjait. Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött. Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta. Azok, mikor szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták: – Jaj, be sokat aludtam! – Sokat bizony – mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök, még többet aludnátok! Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották, hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát. Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna. Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt mondta: – Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk országába! Te pedig, kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak. Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére. Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették; Rózsa s kedvese összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a meny­asszonyt jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!