Az időm percre pontosan beosztottam, hogy minden beleférjen a napba. Iszonyat meleg volt. Áldottam az eszem, hogy időben leültem online jegyet venni. Így kiderült, hogy nem megy az a vonat, amivel az utat terveztem, a másikon pedig csak ennek köszönhetően volt helyem. Amelyik kimaradt (vagy megállt félúton), annak az utasai mind ezen a másikon álltak a Nyugatiig. 🙁
Pesten is gondjaim akadtak, mert nem tudtam, hogy a hármas Metro nem közlekedik, így a pótlóbusszal kb. kétszer olyan hosszú volt az út, de legalább ezt is ülve tettem meg, egy nyitott ablak jótékony huzatában élvezve a városnézést. Csak 3 embert kérdeztem meg, hogy merre kell menni 😀 és már ott is voltam a téren. A „KÖNYVtéren”.
Az egy négyzetméterre eső ember és betű száma magasabb volt bármelyik felkapott könyvtárénál. Simán el lehetett tévedni a kígyózó sátrak között. Én azonban tudatosan és konkrét céllal mentem oda. Három baráthoz, íróhoz, különleges és értékes emberhez. Nagyon különböznek, de mind a szívemben laknak.
Kettőkor Bodó Iván barátomnak örültem. A második könyvét már korábban megvettem és most felcipeltem Pestre, hogy dedikálja nekem. Az elsőből pedig elhoztam egyet, egy barátnőm férjének ajándékba. Iván, az örökké derűt kereső, halászati mérnökember most is az elengedhetetlen kalapjában mosolygott, és meg vagyok róla győződve, hogy szívesebben hullámzott volna a vitorlásán, mint itt a tömegben, mert ez a mesebeli mesélő csak a természetben van igazán otthon. Könyvei egyedi hangvételűek. Alig találni már ilyen varázslatot tudó polihisztort. (Volt szerencsém a főztjét is megkóstolni. 😉 )
Eztán elszaladtam megvenni Feri bátyám kötetét. Mire megtaláltam a sátrat, már az ájulás kerülgetett így beálltam egy hosszú sorba egy kis jeges limonádéért. Drága kincsként szorongattam, és komótosan, egyenként rágtam el jégdarabokat míg visszaigyekeztem Sopsits Árpádhoz. Rég láttam már. Semmit nem változott. Gyönyörű lett a verseskötete. Barátai már régen rágták a fülét, hogy adassa ki. A tehetséges, érzékeny rendező gondolatai versbe szedve is megrendítőek, szépek, szenvedélyesek. A kötet kincs lesz a polcomon.
Amíg Iván és Árpád tudta, hogy megyek, Feri bátyámnak (Baranyi Ferenc) meglepetés voltam. Annyira jól esik, ahogy megörül nekem, hogy legszívesebben minden nap meglepném. Persze nem ezért nem szóltam, hanem mert nem értem el 😀 . Őt nem könnyű. Mélységesen megtisztel a barátságával és a biztatásával. Az sem mellékes persze, hogy az egyik kedvenc költőm. Nem is ment addig az asztalához, amíg nem váltottunk pár szót, és nem dedikálta nekem a kötetét. Mielőtt elköszöntem, a lelkemre kötötte, hogy okvetlenül keressem. Úgy lesz! Ki nem hagynám. Nagyon szeretek vele beszélgetni. Hihetetlen tudása van, és azzal, hogy nem hajlandó sem mobilt, sem emailt, sem számítógépet használni, és vezetékes telefonon is csak 1 bizonyos órában lehet hívni, megőrzött valami tisztaságot, méltóságot, emberséget.
Mint egy gyerek, aki megkapta a rég vágyott ajándékát, úgy repültem hazafelé. Nem tévedtem el, a vonatot is elértem, és még várt rám egy csoda aznap este. A vonaton elmajszoltam a pesztós-mozarellás szendvicsem (hú de jó volt) és felhúztam a telefonom, nehogy a nagy olvasásban elfelejtsek leszállni a vonatról 😀 .
